Ami jó, az nem biztos, hogy hasznos is

Vannak közhelyek, amik feltehetően sohasem fognak alapvetően megváltozni. A szülők és általában a társadalom is – ha szükséges – önigazolásul végső érvként arra hivatkoznak, hogy a gyerekek érdekében történik minden. Ha fellengzősek akarnak lenni vagy csak egyszerűen nagyot akarnak mondani, akkor ehhez még azt is hozzáteszik, hogy tulajdonképpen a jövő érdekében.

Ez a hivatkozási láz azonban, mintha lanyhulna, mintha ma már nem is volna olyan fontos. Talán azért, mert egyre kevésbé fontosak a látszatok is. De úgyis mondhatnám, hogy egyre gátlástalanabbak vagyunk, mármint egyre gátlástalanabbul nem vesszük figyelembe a gyerekek, illetve a jövő társadalmának érdekeit.

* * *

A szülők gyakran mondják, hogy ők mindent megadtak a gyereknek, ők csak jót akartak és ennek ellenére…

Ami jó, az nem biztos, hogy hasznos is a gyereknek, s a legtöbbször több jó és hasznos dolog között kell választani. Felelősen és teljesíthetően dönteni pedig már-már művészet.

* * *

Ma a legtöbb ember azt sem tudja, hogy mi lesz vele egy-két hónap múlva, nemhogy azt tudná, hogy mi lesz évek múlva. Így nehéz vagy szinte lehetetlen is a társadalom, a családok jövőképéről beszélni.

Mire nevelje a család, az iskola a gyermeket, hogy az tíz – húsz év múlva is hasznos legyen számára? Patthelyzet van. Az embernek néha az az érzése, már nem is valamiért, hanem csak úgy történnek dolgaink.

Füst Milán költő, író, egyetemi tanár két példában a nevelés célját szemléletesen fogalmazza meg. Az első eset: „… - Én nem arra tanítom a kisgyereket, hogy köszönjön nekem – mondottam Dezsőnek -, éppen ellenkezőleg, arra bátorítom, hogy nyakon verjen. Mert akkor nevetünk, és akkor boldog. A gyerek ugyanis csak akkor igazán boldog, ha szilaj lehet, ha szabadon rosszalkodhat. Ez számára a szabadság netovábbja.

Útban voltunk egy kórház felé, ahol egy beteg kisfiút kellett meglátogatnom. Dezső is bejött velem.

A fiú kétéves volt, s koponyáját három nap előtt mindkét oldalán műtötték, középfülgyulladása miatt. S persze az ilyen gyerek hamar rendbe jön. Máris ott ült a kis ágyán, s bepólyált fejére mutatva azt magyarázta nekünk, hogy milyen szép hósapka van a fején.

- Hát nem köszönsz? Hogyan kell köszönni, te haszontalan? – kérdezte tőle rendkívül ostoba édesanyja.

- Ugyan, az istenért – mondom én. – Mit kínoz maga egy kétéves gyereket, akit tegnapelőtt operáltak?

- Mondd azt, hogy taknyos M.bácsi – biztatom a kölyköt. Amire persze boldogan kiáltott fel: „Taknyos M. bácsi” – mondta rögtön, s szemei tüzesen villogtak, mint a kis ördögökéi…” Érdekességképpen megjegyzem, hogy Füst Milán Dezső nevű beszélgetőpartnere Kosztolányi Dezső fia volt.

A másik eset: „… S mármost nagyobb általánosságban szólva, mit hallok?

      - A Putyika, bár még csak hatéves, nem szereti, ha még mindig becézik, de azt sem, ha túl hangosan szólnak hozzá. Ezen felül nem szereti a túl puha kenyeret sem, csak a ropogósat. Ha a kis nővére zongorázik, attól még éppen megvadul. Nem szívesen tűri, ha rendre utasítják – tehát az effélétől én igyekszem megkímélni őt, illetve mindentől, ami vele, vagyis a természetével ellenkezik – ilyesmit hallok én igen gyakran holmi modern anyáktól.

      – Hát nem ön is valamilyen, Asszonyom? – szoktam kérdezni tőlük. – Vagy ön semmilyen? És nem kellene mégiscsak a gyereket hozzászoktatni ahhoz, hogy élőlényekkel van körülvéve, akik iránt kímélettel tartozik? Vagyishát, hogy nem csak a maga számára lehet alkalmazkodást követelnie, hanem ő is köteles azt a maga törvényévé tenni? – Egyszóval: én ki nem állom a triannus-típusú szülőket, de az ilyen modern elvektől megzavarodott szülőket sem. Egyébként is úgy tudom, hogy különösen a kemény ékköveket ajánlatos elég kemény anyagokkal csiszolni…”

* * *

Füst Milán évtizedekkel ezelőtt adott egy mintát a nevelés céljára. Ezt, mint hiteles ember tette. Nem mondta ki, de a példái sejtetik, hogy a neveléshez hiteles ember kell.

Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész, hiteles emberek, szülők, nevelők… kellenek.

* * *

Amikor az utókor a tükörbe néz, bennünket, a mát is látja. Rajtunk múlik, hogy milyennek fog látni bennünket, hogy a tükröt, önmagát vagy bennünket hibáztat –e majd.

 Urbán-Szabó Béla