Ahogy telnek az évek, szaporodnak az álmatlan éjszakák, előjönnek a régi emlékek. Az éjjel vissza gondoltam a régi dolgos hétköznapokra. Igy született ez az írás, ami talán már történelemnek számít, és azt is bizonyítja, hogy igazi parasztlánynak születtem.

Tej, túró, tejföl..

Túró, tejföl, lusta asszony kelj föl, énekeltük a régi mondókát iskolás koromban. Később aztán mikor felnőttem, parasztlány létemre, megtanultam, hogy bizony, aki tehenet fej, annak nincs ideje a lustálkodásra! Már magában a tehén gondozása, tisztántartása is sok munkával jár, hát még a fejés, a tej feldolgozása, tartósítása, gazdaságos hasznosítása, milyen rengeteg időt és erőt követel a falusi asszonyoktól. Az asszony, aki adott magára, aki rendben tartotta a háztartását, sok pénzt kereshetett a tejből. Hogy ez mennyi fáradságába került, most megpróbálom elmondani. Minden reggel, este, fejés előtt, etetéskor, vakaróval, kefével, megtisztították a tehenet a rárakódott piszoktól. Ez általában a férfiak dolga volt, de ha sok volt a munka a földeken, bizony ez is az asszonyokra maradt. Ezután tiszta vízzel, alaposan meg kellett mosni a tehén tőgyét, majd a fejőszékre ülve, kezdődött a fejés. Az első pár csepp tejet az alomra fejtük, csak utána ment a tej a fejő edénybe. Amikor minden tejet kifejtünk, a fejő edényt félretéve, a tehén tőgyét, pici zsírral bekentük, hogy ki ne repedezzen. A tejet a konyhába vittük, ott, szűrőruhán köcsögökbe szűrtük. Ezek a köcsögök, általában, égetett agyagedények voltak, de zománcozott fazekat, vagy dunsztos üveget is használtunk. Szokás szerint, ki hogy szerette, vagy frisstejként, vagy forralva, esetleg tejeskávénak reggelit készítettünk a család részére. Mi tanyán éltünk, de volt, aki a faluból minden reggel jött egy, két liter tejért, amit minden hónap elsején fizetett. A megmaradt tejet a köcsögökkel, langyos helyre tettük. Nyáron a kamrában, télen a kemence, vagy a tűzhely közelében. Két, három nap alatt megaludt, akkor szépen, óvatosan leszedtük róla a tejfölt. Amikor össze gyűlt két-három liter, ebből köpűltük a vajat. De most, elárulok még egy családi titkot is. Édesanyám arra tanított, hogy minden este, amikor befejeztük a földeken a munkát, a reggel fejt, tej tetejéről a tenyerünkbe tett, egy evőkanálnyi tejszínt, azzal bekentük az arcunkat, kezünket. Jó félóra múlva, mire neki készültünk a mosakodásnak, tisztálkodásnak, az egésznapi szabadban végzett munkában kiszáradt bőrünket, megpuhította, és a melegvizes, szappanos mosakodás után, nyoma sem maradt az egész nap ránk rakodott piszoknak, de a napon felégett, hólyagos bőrt is ezzel gyógyítottuk. Naponta kétszer fejtünk, este és reggel, de ha kisborjús, ahogy mondták, gyengefias volt a tehén, délben is. Amikor megszületett a kisborjú, három, négy nap nem használtuk a tejét, csak a bocit szoptattuk. Volt, aki a ki nem szopott tejet kifejte, felforralta, ez a tej a forraláskor összement, megtúrósodott, ezt nevezték „gurásztának” A gyengefias tehén tejével táplálták a kisbabákat, ha kevés volt az anyának a teje. A túró készítése a következő képen történt: Amikor megaludt a tej, és leszedtük róla a tejfelt, „megaggasztaltuk”. Az úgy történt, hogy kenyér, vagy kalácssütés után, a kemencébe raktuk az aludtejet. Addig hagytuk ott, amíg a tej az edény oldalától el nem vált és zöldes színű savó képződött a tetején. Ha éppen nem volt sütés, az edényt az aludttejjel melegvízbe állítottuk, és ott is „megaggadt”. Soha nem forraltuk meg az aludttejet, mert akkor csomós, morzsókás lett a túró.
A tiszta túrósruhát nagy tálba terítettük, óvatosan beleöntöttük a meleg,(nem forró!) aludttejet és a túrósruha négy sarkát csomóra kötve felakasztottuk lecsorogni. Ez általában úgy történt, hogy egy fakanalat a félig kihúzott asztalfiókban dugtunk, úgy hogy a nyele kiállt, és erre akasztottuk a túrósruhát, alá edényt raktunk. Ebben csöpögött a savó. Tíz, tizekét óráig tartott mire kellő keménységű lett a túró. Ez a művelet, a hűvös, sötét, kamrában történt, ahol légy nem férhetett hozzá. A ruhából kivett túrót késsel felszeleteltük és a szépen fénylő szeleteket, tiszta szalvétával bélelt kosárba, (garabolyba) rakva vittük a piacra. A tejfölt, ha kicsit savós volt, sűrű szövésű ruhán szintén lecsorgattuk, hogy savó ne maradjon benne, de ez a csorgatás csak pár percig tartott, akkor a tejfölt is szorosan, hólyagpapírral lekötött edényben a túróval együtt, piacra vittük, a vajjal együtt, aminek az elkészítése a küpűléssel történt. A fából készült köpűlőben öntöttük a tejfölt, majd a köpűlőnyelet, (amelyet a mellékelt ábrán bemutatok), addig húzgáltuk le, fel, amíg a vaj az írótól el nem vált, és szemcsés alakban, feljött az író tetejére. Ezt a savótól elvállt vajat, tisztára mosott kézzel, egy hidegvízzel töltött edénybe raktuk, ahol a vaj nagyobb csomókban összeállt.
Ezekből a csomókból, ovális alakú, lapos, 10-15 dekányi darabokat formáltunk. Egy éjszakán át hideg vízben hagytuk állni. Ez volt az írósvaj, amit az úri népek a finomsága miatt jól megfizettek. Ezt úgy vittük piacra, hogy kora hajnalban friss, harmatos cukorrépa vagy szőlőlevelet szedtünk, azt a kútnál jéghideg vízzel alaposan megmostuk, majd két vizes levél közé raktuk a meg -keményedett, formás vajdarabokat. Persze, otthoni fogyasztásra is maradt. Ha a sok mezei munka miatt nem volt idő piacra vinni a tejtermékeket, házilag tartósítottuk. A vajból, sültvajat készítettünk, úgy, hogy a tűzhelyen addig hevítettük, amíg habot nem vetett, akkor leszedtük a habját, hűlni hagytuk és langyos állapotban cserépedényben öntöttük. Ezzel sütöttük a finom mazsolás kalácsot. A sültvaj leszedett habjából készült a vajalja, úgy hogy kicsi sóval és barna liszttel, vagy finom korpával, és ha volt maradék tejföl, azzal dúsítottuk, majd úgy, mint a rántást, összesütöttük. Kihűlés után sokáig elállt. Finom reggeli volt, fokhagymás pirítós kenyérrel. A túróból, készítettük a gomolyát. Ez úgy készült, hogy a kicsit már savanykás túrót, sóval összegyúrtuk, kis kúp alakú csomókat formáltunk, lisztbe megforgattuk, majd a kéményben enyhén megfüstöltük, alaposan kiszárítva, tartósítottuk. Tésztára, galuskára reszelve használtuk, de a piacon is kapós volt. Bevallom, én még sajtos pogácsát is sütöttem belőle!
A túró melléktermékéből, a savóból, gyermekkoromban még levest is főzött nagyanyám, Már azt nem tudom hogyan készült, (én meg nem ettem!) Szikkadt kenyeret aprítottak bele és „csóré” levesnek hívták. Hidegen tálalták. A vaj melléktermékét, az írót, hidegen ittuk. Olyasmi volt, mint ma a joghurt.
Hogy mennyi mindent sütöttük, főztünk még a tejtermékekből, legközelebb, megpróbálom leírni. Addig is, ha valaki hozzájut az igazi házi tejhez, és nem lusta elkészíteni ezeket a finomságokat, próbálja ki. Megéri! Amit még fontosnak tartottunk, a szűrő és túrósruhát minden használat után kifőztük!