Az életem néma tanúit, búldózerrel tarolták le! Idegen, lelketlen épületek bámúlnak vissza....

Az akácos utam

   „Hol van már az én akácos utam? Pedig Isten bizony, hogy volt egy akácos út. A fák lombjai majdnem összeértek a keskeny Mátrai út fölött. Délutánonként jött a fagylaltos néni, és ötven fillérért adott egy gombóc vanília fagyit, majd csengetve tovább tolta a csoda biciklit.

   Egy beteges, vézna kislány iparkodik a szürke fal tövében, mely olyan, de olyan magas, hogy az égben van a teteje. Mindig fél, retteg valamitől. A muraközi lovakat, alkalomadtán megcsodálja. Zömök, igavonó állatok. Sajnálja Őket, ha ostorral ütlegelik. A partnak fölfelé húzni  a köveket, téglát még a jószágoknak is nehéz. Szikrákat vet a lovak patkója. Az a három év körüli leányka lassan érzékeli a körülötte lévő világot. A Zalka Máté utca jobb oldalán egy rozsdás redőny mögött élt Stich néni. Bezárt a kis boltocska. Soha többet nem húzták föl az ócska redőnyt. Az öreg néni sötétben üldögélt magányosan, és várt valakire. Aztán meghalt. A redőny is eltűnt. A nagy fa kaput átfestették. Odább volt egy vízcsap. Sokan jártak oda vödrökkel, vízért. A mamám is onnan cipelte, a szoba-konyhás otthonukba. Érdekes, mert a nagyapa kezében soha nem láttam azokat a piros vödröket. Az utak végtelenek, gyorsan fárad az ember lába.”-  Ideje lasszót vetnem a gondolatokra, hogy elmondhassam, milyen volt Gyöngyös az 1950-es években. -

   Nincs politikai állásfoglalásom, hiszen a szüleimmel és testvéreimmel élek. Ők határozzák meg, hogy milyen érzelmek születnek a szívemben. Nagyon vegyesek. Több a bánat, mint az öröm. Nem mindig hálás feladat a legkisebbnek lenni.

   Anyu kezében volt a gyeplő, apánk pedig ostorral vágott végig rajtunk, ha tehette. A patak partjáról beköltöztünk a „városba” a Zalka Máté utcába. Nagyapa pénze segített, hogy fedél kerüljön a négy apró gyerek feje fölé és majdan minden jóra forduljon. - Gondolta anyám. - Tévedett! Apu itt is megtalálta a bögrecsárdát. Nem ő volt az egyetlen. A földet és azontúl mindent a közösbe kellett beadni. Sok felnőtt a családján verte el a port, tehetetlenségében. Az apró gyerekek az egérlyukba is bújtak, csak menedéket leljenek. Mi nagyapáékhoz menekültünk a szomszédba. Oda már nem jött utánunk a bátor apánk…

   Milyennek láttam a várost?  Valójában csak egy szűk területre korlátozódott a figyelmem. Nem voltam utcagyerek. Gyuri bácsi vegyesboltjába mehettem egy papírossal a markomban, melyre fel volt jegyezve mit is kell vennem. A feleségének, Lilike néninek gyönyörű, szőke haj ékeskedett a fején, kontyba fésülve. Szerettem a bolt illatát. Három forint egy kiló fehér kenyér, tíz fillér egy Stollwerck. Én a fruttit szerettem, az nem ragadt a fogamba. A szögletes üvegekben a színes cukorkák csábítottak. Ritkán ehettem édességet. A kicsiny fűszerüzlet szomszédságában egy ki betonozott víztározó tátotta üres száját. A bátrabb gyerekek lépcsőn jutottak le az aljára. A tébolyda zöld, rácsos kerítése mellett végig haladva értük el az óvodát. Érdekes, hogy a „bolondok” mindig kedvesen szóltak hozzánk. Az út másik oldalán egy liget volt, árnyat adó akácfákkal. Az óvó nénikkel, ott játszottunk, fogócskáztunk. Haloványan emlékszem, Bugát Pál mellszobrának avatására. A kórház bejáratával szemben egy nagy fehér vásznat lobogtatott a feltámadt szél. Egy látható szellem! Sok néni, bácsi jött nézni a csodát. A csodára hamar fény derült. Sokáig fölnéztem Pali bácsira. Biztosan szerette a gyerekeket. Lilike nénitől, hazamenet beleskelődtem Bandi bácsi kékfestő műhelyébe. Az ablakok olyan alacsonyan sorakoztak és az utcára néztek. Az asszonyok örömest vitték a varrónőhöz azt a szép anyagot. Fehér fantázia virágokkal telehintett virágos rét. Libbent a szoknya, feszült a blúz. Csipke, fodor, kis szalagok, madeira a szoknya alján. A kirakodó vásárokban ma is jelen van, a népi művészetet képviseli.  Szódavízért is mehettem a Kovács utcába. Olyan érdekes volt az a gép. A vízzel feltöltött, vastag üveg átkozottul nehéz. Kifizettem az egy forint tíz fillért, és irány haza. Szerencsére nálam Soha nem robbant föl a szódásüveg. Másokkal előfordult.

   A Pampuk-sarkon volt a „Gyilkos”. Arra felé nagyon ritkán küldtek. Hírhedt kocsmája volt a városnak. Apám gyakran kirámolta, verekedés lett a vége. Láttam az arcán a foltokat, prezúrokat. Így pár napig csendbe volt. Át ellenben a sarkon Szent-Erzsébet temploma áll. Szerencsétlen épületen se ablak, se zárható ajtó. Magtárnak használta annak idején a TSZ. Ez is remek játszótér volt a gyerekeknek. Azt nem tudom, miért nem vakaróztunk a portól? Óriási csatákat vívtunk benne, amíg nem jöttek a felnőttek! Akkor százfelé ugrottunk.

   A testvéreimmel jártam először az Orczy- kertben, és múzeumban. Szép nagy ablakokon áradt be a napfény. Hatalmas termek, egymást követően. Már akkor magával ragadott a régi épület varázsa. Nagyon elfáradtam, mire  végig néztük a kiállítást. Szerettem a parkot az óriási fákkal, és volt ott egy halastó. Piros és aranyszínű koi pontyok hátán csillogott a napfény. A szökőkút négy hatalmas vázájából a magasba sugárzott a víz, majd cseppekre hullva a medencébe visszatért. Középen almák, és szőlőfürtök díszelegtek, sárgarézből. A kertészet akkor még működött. Akadt egy páva is, melynek messze zengett a maó-maó-maó kiabálása.

   A nagyszüleim kertjének végét az Orczy fal zárta. Ez a szakasz már nem volt olyan magas, mint a Mátrai-út felöli. (Bene út)A kertnél ugráltunk át, mint a majmok, soha nem fizettünk belépőt. Kinek volt arra pénze! Kifelé jövet, már a főkaput használtuk. A Dimitrov-kertben csodálatos szabadtéri előadásokat rendeztek, miután elkészült a színpad.

  A Zalka Máté utca (Orczy utca) végéhez közel volt a vasútállomás. Esténként odajártunk TV-t nézni egy nagy terembe. A legjobban a Tell Vilmosra emlékszem. Az az alma, meg az a nyíl… – Benn maradt a fejemben. De nem jutott ám minden családnak csodadoboz! A szomszédok, akiknek volt televíziójuk, szívesen látták az esti látogatókat. Ott egy pisszenést nem lehetett hallani. A szánkat is eltátottuk. Jók voltunk, hogy holnap is beengedjenek. A magunkhoz való eszünk mindig megvolt.

   Az idő múlásának ellenére a tél emléke kristály tisztán megmaradt. Igazából ezt a történetet szeretném elmesélni a mai gyerekeknek:

A SÁRHEGY

A hegy létezéséről előbb szereztem tudomást, mint az iskoláról. A Sárhegy mögött élt az anyai nagymamám. Egy szép, napsütötte reggel a bátyám kitalálta, hogy mennyünk a mamához a hegyen keresztül.

- Jó. Mennyünk! - egyezek bele alig négy évesen.

- Csak akkor mehetünk, ha ezen a betonkerítésen átmászol.- jön az első feladat. Láss csodát, utána kapaszkodtam. A fal mögött egy sínpár kanyargott, rajta a csillék kővel megrakodva. Gyöngyössolymosi kőbányából a nagyvasúton várakozó vagonokba került az építőanyag.  Mentünk, mendegéltünk egy hatalmas kőbányához értünk.(sok az elhagyott bánya)

- Nézd, milyen fenn van a széle!- mutat az égbe a Laci gyerek. Addig lesek föl, hogy megbillenek.

- Nahát?- képedek el a látványtól.

- Gyere,  távolabb a szélétől, ott nem biztonságos! - még mindig fölfelé megyünk, talán a Jó Istenhez is benézünk. Kegyetlenül magas ez a hegy az apró lábaimnak. Nem nyafogok, pedig éhes is, meg szomjas is vagyok. A Nap a fejünkre telepedett, süti a sületlen gondolatokat, ami egy gyermek fejében megszülethet. Rengeteg élmény részese voltam. Színes virágok amerre a szem ellát. Lepkék szállnak és pihennek a virágkelyheken. Amott egy nyuszi ugrik a bokor alól. Madarak dalolnak a vadrózsa ágakon. Csodás világ tárul elém. Boldog vagyok, nem is akarok haza menni. Itt a békesség otthona.

- Megérkeztünk a hegytetőre. - mondja a bátyám- fordulj meg! Az ott a város, ott van anyu. Látod?- és jót nevet.

- A mindenit! Mekkora hegyek, és milyen nagy a város!- csodálkozásom őszinte. Ilyen messzire még nem voltam anyu mellől. Valami mélyen hatott érzékeny lelkemre. A táj szépsége elvarázsolt, Mese országba röpített. Gyönyörű helyen van az én városom, a hegyek ölelésében, oltalmában… A kis falut is látjuk, ahová reggel óta igyekszünk.

- Most már csak lefelé megyünk. Meglátod könnyebb lesz.- mosolyogva bíztat Lackó a haladásra. A kápolna mellett az ösvényen szaladunk. Nagyokat nevetünk, hiszen előttünk a cél. A vízimalom zúgását halljuk, őrli a gabonaszemeket. Hatalmas fehér kutya ugat a portán a kerítés mögött. A hídtól harminc lépés a nagymama öregháza. Az ablakok néznek felénk. A kiskapun szinte berepülünk a mama ölelő karjaiba.

- Anyátok tudja, hogy itt vagytok? Hogy az ördögbe kerültetek ide? Még jó, hogy nem esett bajotok! Biztosan nagyon éhesek vagytok, mars kezet mosni! Addig kiszedem a krumplis tésztát. Jó lesz gyerekek?- a mama sarkába toporgok, és mesélem, mesélem szinte levegőt sem veszek. Kész csoda, hogy a tányérokat nem esszük meg. A kút vizéből háromszor is iszunk. Ettünk-ittunk mehetünk haza.

- Szó sem lehet, hogy gyalogába menjetek! Adok buszra valót, tessék!- a pénzt a nagyfiú kezébe nyomja, rá parancsol a nyolc éves gyerekre. A tekintet nem tréfál. Szót kell fogadni a nagymamának. Busszal zötykölődünk haza. Nem is volt olyan érdekes.

   Anyu hetek múltán tudta meg, hogy a két gyerek átment a Sárhegyen a mamához… A Sárhegy hozzá tartozott a gyerekek életéhez. Az egy hatalmas játszótér volt, ami közel volt a városhoz. Minden évszakban kínálta magát, csalogatta a kalandra vágyó, vállalkozó szellemű gyerekeket. Fiúk, lányok vegyesen jártak felfedező utakra. Akad itt gyümölcsös, szőlőtelepítés. A lankás oldalakon földutak szaladnak a hegy mögé, vagy a Mátra erdeibe. A nyár első felében virít a nagy ezerjófű, magyar zergevirág, méregölő sisakvirág, bársonyos kakukkszegfű. Számos rovar talál táplálékot, és a madaraknak is otthont ad.

   A szürke köveken törékeny gyík és erdei sikló napozik. Levegőben libben fecskefarkú- és a kardos pillangó. A Szent Anna tó körül tavasszal a tavaszi hérics festi sárgára a rétet. Ősszel az őszi kikericstől lila a környék. A tó lakója a pettyes gőte, a vízisikló. Az éjszakai koncertet a sárgahasú unkák, és kecskebékák adják. A zöld levelibéka a fa tetejéről szemléli a környék eseményeit. A tó szomszédságában épült a kádárok védőszentjének nevét viselő Szent-Anna kápolna. (1745-ben)

   A Sárhegy legmagasabb pontja: tengerszint fölött- 500m.

Természetesen, gyermeki ésszel nem fogalmaztunk ilyen tudományosan. A szívünkkel éreztünk minden szépséget, ami elénk tárult. Mentünk és gyönyörködtünk, és boldogan tértünk nyugovóra. A szülői kérdésekre pedig azt válaszoltuk, hogy: „ Nem történt semmi.”-

„-  Korán érkezett a tél. Egyre nagyobb hópihék szállingóznak a földre. Szürke reggelek követik egymást, a hó pedig csak hull és hull. Lassan a fehér szín uralja a várost, a hegyeket. A Sárhegyet vastagon takarta le a csikorgó, csillogó hó. Végre kisüt a Nap. Millió színben ragyog a táj.

   A gyerek sereg maga után húzza a szánkót. Nagyok, kicsik, apraja- nagyja, aki nem beteg, a Sárhegyre tart. Mindenki ismeri a „kecske feljárót.” Aki nem, majd most megismeri. A szánkózás íratlan szabályait betartják, a balesetek elkerülése érdekében. Ösztönösen tudják a gyerekek, hogy vigyázni kell egymásra. Gyermek zsivajtól zeng a határ. Több száz szánkó siklik lefelé a hegy aljába. Vannak, akik fölfelé igyekeznek, és sokadszorra száguldanak alá. A nagy nap nekem is elérkezett! A testvéreimmel kutyagolok a hóban, úgy tűnik, mintha egy nagy gyapjú kendő lépegetne. Nem adok ki hangot, siet a többiek után.  Szeretnék már szánkózni velük,úgyis mind a négyen rá férünk. Az utolsónak jobban kell kapaszkodni, hogy fenn maradjon a bakkanót követően. A haditerv kész! A „kicsik” középre kerülnek. (kicsi ott mind!) 

- Apánk megöl, ha kicsinek baja esik!- inti a többit a nővérem. Akár mennyire is vigyáztunk, bizony a fekete gyapjú kendő elveszett. Az este gyorsan jött. Megleltük a nagykendőt, valahol a csipkebokor oltalmába. Sötét este lett, mire a négy gyerek megállt a konyha küszöbön. Ettünk, mint a farkasok. Fürdés, mars a dunna alá. Úgy aludtunk, mint akiket agyon csaptak. A szobában állt egy vaskályha ő adta a meleget és duruzsolt szép esti mesét…-„

   Több mint ötven esztendő telt el. Sokat eszembe jut a szánkózás. Főleg most, amikor a gyerekek brutálisan ütlegelik a másikat, esetleg megölik. Nagy baj van a felnőttek világában.- A mai gyerekek tükröt tartanak elénk.- Munkanélküliség, éhező gyerekek, hajléktalanok, kéregető asszonyok jelentek meg az utcákon. Kilakoltatások, bajba jutott családok. Ápolatlanság, járványok ütik föl a fejüket. Szegény ellen támad a nincstelen. Kellemetlen dolog a nyomort látni!! Értékét veszítette a gyermek. A szülők, ha akarnák, se tudják ellátni „feladatukat.” Nincs munka, nincs jövedelem. Nincs Önbecsülés! Nagy baj van a felnőttek világában.

   Ma is Gyöngyösön lakom. Láttam, miként bontják le a várost körülöttem. Az utcákhoz, terekhez, épületekhez kötődött az életem. Ezeket a kötődéseket nyesték el az új város rendezéssel. -A gyermekkorom világában ott a szülői ház, az óvoda, az iskola, a karzatos mozi. A régi főtér a körforgalommal. A hársfák alatt a kismamák foglaltak helyet délelőtt. Délután a nyugdíjasok leskelődtek, beszélgettek. Este a fiataloké lett a város közepe. Józsi bácsi muzsikált a Kékes-étteremben. Lassan elcsendesedett a város, és a csillagok ragyogtak a Nagy-templom csonka tornyára.-

   Milyennek látom most a várost?

Hát nem egy három éves gyermek szemével! Az öt évtized bőven kitágította a látóhatárt. Egészen az Írekig eljutottam, délen pedig a Törökök földjére léptem. Beugrottam a Bolgárokhoz, és átnéztem a „sógorokhoz.” Jártam meseországban férjet keresni, de csak az Ördög rokonsága volt otthon. Három gyermekemet iskoláztattam, a zsebemet is kiforgattam, elgurult az utolsó garas. A sokat emlegetett „társadalomnak” is a nyomába szegődtem, amelyre oly sokat, és sokan hivatkoztak. Nem volt ott a haldokló Anyám ágyánál, az egészségügyet is betegen találtam.

   Hazugságon kaptam a világot!

Mit is mond a magyar mese? „- Minden jó, ha vége Jó!- Aki nem hiszi, járjon utána!-„

A legkisebb valóban elnyeri méltó jutalmát?

   Drága kincs lett az Idő számomra. Az indulás napja egyre közelebb jön. A lelki batyut kezem ügyébe helyeztem. Gyűjtöm a szép emlékeket. Alkotok.

   Az alkotás öröme a szomorú napokat is megszépíti. Az alkotás barátokat hoz, és szeretetet sugároz a környezetemben. Az életem értelmét így foglalom össze:A város ahol napjaim telnek, soha nem hozott rám tüzet, és vizet. GYÖNGYÖS. Nincs a világon szebb városnév, nékem elhihetik