Akad, aki gyorsan távozik, akad, aki lassan. Végül, mindenkinek menni kell!

                                    A keserves mindenit

   Évek óta forgolódik bennem egy gondolat, meg kellene írni…

Tudatosan keresem az első szót, amivel el tudom indítani a történet áramlását. Türelmesen visszaidézem a múlt eseményeit, hol a legmegfelelőbb pillanat, ahová be tudok lépni és elmesélni a szívet szorongató tragédiát. Van-e az életnek igazsága? Tettem föl magamnak a kérdést, amikor a hegyek felé kanyargó úton ballagtam és a hátamra vettem az ébredő Napot.

   Hideg, hűvös szél zúgatja a magában aszalódott tölgyfa leveleket. Lassan színeződik az ég kékje odafent. Még egy hónapot bevárunk és a mezei pacsirta, elődalolja a zöldszínű tavaszt a kökény bokrokon. Rózsaszín virág kelyheket nyitnak a mandula fák és zümmögő  hangon dalolni kezd az öreg hárs a Kereszt oldalán. Jézus testét mély lila orgonavirágok öltöztetik föl, fehér fátylat ölt a vadkörtefa. A húsos som sárga pamacsokat rakosgat magára reggeltől -estig. Újra éled a   

   Természet, szépséges tündöklés, szerelmesen dalol a fenyőrigó a Disznós-domb oltalmában. Ám ebben a tavaszban nem lesz ott Tibi testi valósága, csak az emlékezet tudja fel idézni, hogy Ő is létezett, járt itt.

Most hiába várom, hogy zúgjon mögöttem a Trabant hangja, és ki szóljon,  egy hang:

-Gyere, elviszlek a Keresztig

-Kösz, inkább gyalogolok, van időm, nem sietek-válaszoltam Tibi invitáló kedvességére.

Ő balra fordult le a Bolya-tanya völgyébe, át a hídon majd neki rugaszkodott a partnak, föl a gyümölcsfák mellett. A Havas-hegyre igyekezett ki a tanyára az Édesanyjához, Juliska nénihez.

A hajnali próbálkozások eredménytelenek maradtak, ám délután vagy a kora esti órákban szívesen beültem mellé és együtt jöttünk haza, hogy másnap reggel dolgozni menjünk ki- ki a maga útján. Ezeket a találkozásokat nem beszéltük meg, hanem a véletlenekre bíztuk. Rengeteg az út melyen járni lehet így fordult elő, hogy Sósi -rét irányából mentem be a faluba a buszmegállóhoz. Hónapok is teltek el úgy, hogy nem találkoztunk. Tibor négy évvel volt idősebb tőlem, jóval erősebb fizikumú, mint én. A széles, erős vállak kemény munkához szokottak. A kocsordosi -tanyára született a keserves föld hátára. A hegyoldalban ott a piros cserepes szoba-konyhás ház, kerekes kúttal a széltelen udvaron. Szabadságra és rabságra kárhoztatott a tanyavilágba született ember. Egyetlen gyermeke volt drága szüleinek.

   A nagyapa az I. világháborúból itt rekedt orosz katona, aki a politikai engedményeknek köszönhetően meg vásárolja a tanyát. A dolgos magyar asszonytól két fia születik: Károly és Tivadar. A két férfi idővel átveszi az örökséget, és asszonyokat hoznak a gazdaságba. Juliska az egyik Pannika a másik. Pannikának egy Ágnes és egy Iván nevezetű gyermekei születnek. Juliskának az árok partján jönnek a szülési fájdalmak, és a szerencséjének köszönheti, hogy a köldökzsinór nem folytja meg új szülött kis fiát. Ágika, Iván és Tibor elérve az iskola kort, szeptembertől-júniusig a falúban laknak rokonoknál. Nyáron dolgozni jönnek haza a jószágok mellé és a könyörtelen, kérlelhetetlen földre…

Régen látott emlékeket idézek föl, miközben áthaladok a Sástó-dombon. Időnként meleg áramlatok simogatják fázós arcomat. Csupasz a tölgyes erdő, rozsdabarna levelek zizzennek itt- ott a szelíden mozduló szélben. Nehezen akarom elhinni, hogy az idő, amiről azt gondoltuk sok van, egyik pillanatról a másikra elfogyott. Tibinek agydaganata volt, gyorsan és fájdalmasan végzett vele. Csont bőrre hervadt erős teste.

   A tél elején jártunk, amikor a falu felé menet beültem a fehér Trabantba, és Tibor beszédes kedvében volt. Jót nevetett rajtam amint elmeséltem miért vagyok most mellette: - Akár az ördög mellé is betelepedtem volna.

-         Tudod a falu szélén van egy idióta kuvasz ami mindenkinek nekiront ész nélkül. Ha időben felfedezem, hogy kint fekszik az út közepén, képes vagyok a fél települést megkerülni. A másik irányban egy skót juhászkutya feni rám a fogát! Haragszik a fekete kabátomra. Nyáron nincs semmi bajunk egymással. Választási lehetősége mindig akad az embernek: a fehér szőrű kuvasz, vagy a szép hosszú szőrzetű juhászkutya. Az utóbbit választom, talán annak kedvesebb, szelídebb a harapása.

Tibor az elbeszélésemen jóízűen nevet, hogy a félelem az ami mellé ültetett az autóba. Nem egészen ez az igazság. Kislány koromban is tetszett a sötét hullámos haja, kedves mosolya. Nagyon jól állt neki a vidámság, jó érzésű gyermek volt. (felnőtt ként is ilyen maradt) Engem bizonyára egy rátarti városi kislánynak tartott, hiszen a kastélyból jöttem át a pesti fiúkkal. A kastélyhoz nekem semmi közöm nem volt, mint szegény rokon ott nyaralhattam a nagynénémnél. A friss hegyi levegő jót tett annak a csenevész, beteges leánykának. Sok mindent gondoltunk egymásról, amit nem mondtunk ki, és amiről nem derült ki, hogy tévedés! De sokat is tévedünk életünk során! Ha visszagondolok az eltelt 50 évre, csupa- csupa félreértés az egész eddig megélt életem. Én ezt gondoltam, Ő azt gondolta és elballagtunk egymás mellett…

-         Tudod most Tivadar lakik a tanyán a mamával. Ráírattam. Hétvégeken együtt megcsináljuk azt, ami tönkrement, javításra szorul. Anyám nehezen bírja magát, de legalább a saját házában él. A fiam ragaszkodik a földhöz, az állatokhoz, szeret ott élni. Jó gyerek, lehet rá számítani. Képzel el mi történt ma: Puszta kézzel lecsaptam egy ölyvet! Galambokat tenyésztek és berepült hozzájuk ez az átkozott dög, már vinni akarta a legügyesebb madaramat. Azt már nem! Az enyém nem adom, és bumm! Odacsaptam neki! A nyaka rögtön kitört. Na ez se repül má sehová!-

Csodálkozva hallgatom ezt a férfit, hiszen két szónál többet nem gyakran hallottam tőle. Lelkesen mesél a fáradt postagalambokról, miként fogja be őket, és hány év alatt felejtik el a haza felé vezető utat. A vonat tetején utazó okos madárról mesél, aki a keleti pályaudvaron leszállt a vagontetőről és pihenten folytatta útját a célállomásra… Németországból indult!

A hírvivő galamb tudatosan cselekedett, a hozzá értők leellenőrizték…

A városba érve útjaink elválnak, ám a gondolataim érzéseim Tibivel maradnak, este úgy alszom el, hogy visszaidézem szavait.

A természetet szerető és tisztelő ember, ám amire szüksége van, azt elveszi belőle.

Az egyik hurok itt, a másik hurok ott. Beleugrik egy nyuszi, amiből majd vasárnapi pörkölt lesz galuskával. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Ez nem esztelen mészárlás, öldöklés. Az árvíz idején a vadrezervátumokban sokkal több állat leli halálát emberi mulasztások miatt.

   A „szakemberek” képtelenek mesterséges szigeteket építeni, amik a megvadult víz fölé emelkednek. Értelemszerűen oda vonulnának a vemhes szarvastehenek, és nem vetélnének el a jéghideg vízben. Nem kell ehhez magas iskolai végzettség, csak szeretni kellene a Természetet. Ráadásul egyszeri beruházást jelentene a dolog, ami többéves nyereséget hozna maga után. Bérvadászat szempontjából sem mindegy mekkora a vadállomány egy vadásztársaság adott területén.

   Már több mint két éve hiába reménykedem abban, hogy megáll mögöttem a Trabant és kidugja belőle a fejét Tibi. Összemosolygunk, mint két gyerek és együtt megyünk tovább az úton…

Negyvenéves ismeretséggel beletartozunk egymás életébe. A hírek körülöttünk forgolódott, tudtuk mi történik a szomszéd tanyán:

Andreának egészséges kislánya született. Tibi nagyapa lett. Katinak a második házassága sem jött össze. Tibit súlyos autóbaleset érte tolószékbe került. Juliska néni nagyon beteg a tanyán, kórházba vitte a mentő. Juliskának nem sok van már hátra. Tibi meghalt… Ki értheti ezt?!

   Déli irányból kapaszkodva megmásztam a Világos oldalt, hogy megnézzem virágot nyitott- e a fekete kökörcsin. Húsvét van, ilyenkor virít a törpenőszirom, és előkerül a leánykökörcsin. Itt- ott a tavaszi napfényben meglibben a citromlepke. Elsőként kezdi meg a repülését, akár februárban is találkozhatunk vele. Olyan, mint egy lepketündér.

Bármennyire is igyekszem jól gazdálkodni az erőmmel még is alaposan elfáradok mire a szürke sziklákhoz fölérek.  Leülök a kabátomra, és csendesen peregnek a könnyeim. Egyre homályosabban látom az alattam meghúzódó meseszép tájat. Ez egy olyan tavasz amiben még nem volt részem. Előző év őszén a doktornő nyakon csípte a rákomat és kidarabolta a testemből. Az altatásból fölébredve az első kérdésem az volt hogy: - jövő héten mehetek a hegyre? – igen mehet. Jóízű nevetéssel kisérve jött a válasz. Majd szép lassan a múló hetekkel mindent megértettem…

   A műtét után ez az első tavaszom, amiben felügyelet nélkül járkálok. Tibi jut eszembe. Őt nem lehetett megmenteni. Az ő távozásáról nem írtak újságcikket, nem mondta be a tv a tragikus halálát. Mi egyszerű kisemberek szűk családi körben távozunk, talán néhány kolléga eljön, és nem hisz a szemének, a fülének, amikor hallja a barna földet dübörögni a koporsótetőn. Mintha ez lenne az utolsó bekopogás a távozónak, hogy jöjjön ki, most még lehet…

   Sokszor hallottam, hogy minden ember egyenlő. Én ezt nem láttam, tapasztaltam eddigi életem során. Különböző képen élünk, küszködünk, és a halálba vezető út is „érdekesen” van kirakva. Egyetlen közös pont létezik az emberek életében, hogy a halál szobáján mindenkinek át kell haladni, ám üres kézzel! Ott megszűnik az ember szabta szabály, értékrend. A mozdulatlan semmi közepébe érünk, majd minden lélek egyé lesz!

Ezért háborúzunk, vesszük el a másét, fosztjuk meg erejétől, akaratától, hitétől. Elvesszük erőszakkal, hogy mi is elveszítsük, mert ahová megyünk oda teljesen fölösleges.

   Már hetedik éve, hogy tudatosan írok, és nem olyan régen sikerült megértenem a megbocsátás lényegét. Igazán megbocsátani csak akkor tudunk, ha a körülmények rá vezetnek. Előbb egy pillanattal sem. Mások sorsának is be kell teljesedni, meg kell várnunk egymást, majd a két ember együtt tud cselekedni. Simon Béla bácsinak köszönhetem, hogy három fejezetben megírhattam apám halálának tragikus történetét. 38 esztendő telt el mire létrejöhetett a találkozásunk Béla bácsival a gyöngyöstarjáni temető mellett. A fejezetek címe: A Tölgyes erdők titka, Tölgyes erdők suttogása, Tölgyes erdők zúgnak.

   El tudtam engedni apám fájó emlékét, másképp látom az anyámat, így könnyebbek lettek a múló napok. Simon Béla bácsi a tőlem kapott megbocsátó szavakkal elindult egy más világba. A múlt elhagyása után több gondolatom jut az alkotásra és nyílt meg előttem az út a gyógyulásomhoz. Számomra semmi nem okozott olyan lelki fájdalmat, minta a saját családom, ahová leszülettem.

Biztos vagyok abban, hogy Tibi halála sem volt értelmetlen. Az ő családja feladata a megtörtént tragédia elemzése.

   Tibort és szerény személyemet gyermekkori ismeretség fűzte össze, még is önvizsgálatra késztetett életemben. 2001-ben megszületett a Csókolom Ilka néni című alkotásom, ami a Havas hegy oldalban meghúzódó két tanya életét villantja föl a régi időkből. Akkor még nem sejthettem, hogy a leírt történetnek tragikus fojtatása lesz és a gondolatok csak 2007-ben jelennek meg betűk formájában.

A Keserves mindenit, de cudarul bánik velünk az élet!!

Holeviczki Tibor emlékének ajánlom.