A tanya folytatása...

Apollónia leszállt a buszról és könnyű léptekkel indult meg a poros úton a tanya felé, ahol felnőtt. Balra a nádas hajladozott, üde, zöld levelén megcsillant a délutáni napfény. A kis patak feletti hídon megállt, hogy gyönyörködjön a sárga nárciszok szikrázó fényében. A szirmokon hanyatt esett a napsugár. Az út jobb oldalán szántóföldek terültek el, az éppen kibújó kukoricától zsendült az egész környék. A csendet csak egy-egy fácán éles rikoltása szakította félbe. A lány mély lélegzetet vett, hogy magába szívja a táj minden apró részletét, hogy később, ha hazamegy mindig emlékezzen rá.
Minden ugyanolyan maradt itt az eltelt hét évben, amióta a nővére férjhez ment, pedig az emberi sorsokban jelentős változások történtek. Ha visszaemlékezett, még most is haragra gerjedt. Nővére esküvője utáni éjszakán megint felgyújtottak egy épületet, de másodszorra a gyújtogató ostoba volt és elővigyázatlan, túl sok nyomot hagyott maga után. A gyorsan kiérő rendőrség hamar elkapta a városi csavargót, aki a könnyű pénz fejében elvállalta a gyújtogatást. A vádalku során pedig mindent bevallott. A nagybátyjuk bérelte fel, hogy így ellehetetlenítve a lányok helyzetét, fillérekért felvásárolja a tanyát és kuplerájt építsen a helyére. Apollónia megkönnyebbülve gondolt rá, hogy nem sikerült a terve. Azóta mindegyikük börtönbe került. Ám aggodalomra adott okot, hogy nemsokára szabadulnak.

Tíz perc gyaloglás után megérkezett a tanyára. Izabella a tornácon ült egy hintaszékben, a takaros, fehérre meszelt ház előtt, és éppen szoptatta a kisbabáját. A ház és a tanya szépen rendben volt tartva, amióta Áron, a nővére férje szabad kezet kapott. Az új ültetésű gyümölcsfák többsége éppen virágzásba kezdett, szinte hallani lehetett a bimbók kipattanását az áprilisi, virágillattal terhes levegőben. Semmi sem zavarta meg az idillikus nyugalmat.
Először Blöki, a hét éves kuvasz vette észre Apollóniát, apró, boldog vakkanásokkal jelezte jöttét gazdaasszonyának. Izabella feltekintett és szabad kezével integetni kezdett húgának.
-Apollónia, ezer éve nem láttalak! Hogy van az én városi kishúgom? -kérdezte örömmel az arcán.
-Ne is kérdezd, ki vagyok zsigerelve. Inkább hadd gyönyörködjek a legkisebb unokahúgomban. Hogy megnőtt Rebekám, amióta nem láttam!
-Bizony, már lassan két hónapos lesz -mondta Izabella, és letekintett a csecsemőre, aki elégedetten cuppogott a mellén.
-Gondolom az ikrek óvodában vannak.
-Igen, nagyon szeretnek ott lenni -nevetett fel anyai büszkeséggel a hangjában. - Dávid és Vivien az óvónők réme.
-Azt képzelem, biztosan az őrületbe kergetik őket -kuncogott a lány.
-Gyanítom, több van bennük az édesapjuk természetéből, mint az enyémből -merengett el Iza, és szemét fátyolossá tette a gyermekei iránt érzet szeretet és a férje iránti, még mindig forró szerelem.
-És még azt mondják, hogy a szerelem elmúlik... -nyugtázta magában Apollónia a dolgot, hiszen nővére arcáról minden leolvasható volt.
-Mesélj inkább, van valami fiú a láthatáron?
-Á, én még mindig várok a 'szerelem első látásra dologra', mint nálatok volt Áronnal.
Izabella elmosolyodott a feltörő emlékektől, és mindentudó szemeivel húgára tekintett.
-Mindennek eljön az ideje, én sem gondoltam volna annak idején...
-De nekem egyértelmű volt, amikor rátok néztem, hogy el vagytok veszve.
-Elveszve? -nevetett fel Iza. -Éppen, hogy megtalálva.
-Jól van, na! Tudod, hogy mire gondoltam -mosolygott a lány.
-Tudni fogod, ha eljön az igazi, csak bízz magadban! Nekem beletelt egy kis időbe, míg elfogadtam a tényt, de te sokkal előbb tudtad. Most is így lesz.
-Jaj, nagyon remélem! -sóhajtott a lány, és közben elnézte a kis Rebekát, aki álomba szenderült az édesanyja mellén.

Estefelé hazajött Áron is a földekről. Amikor Izabella a gyerekeknek vacsorát készített, a húga félrehívta a férfit.
-Áron, beszélnünk kell valamiről...
-Hallgatlak.
-Te is tudod, hogy a napokban fog szabadulni a nagybátyánk. Félek, hogy az első útja hozzánk vezet.
-Emiatt nem kell félned -mondta higgadtan a férfi.
-Na, ne! Te is tudod, hogy mire képes! Hogyan mondhatsz ilyet, hogy nem kell félnem emiatt? -háborodott fel a lány.
-Csak lassíts, minden lépéséről tudni fogunk.
-És mégis honnan?
-Van egy beépített emberem a kaszinójában.
-Nem mondod! -lepődött meg Apollónia.
-De, már fél éve ott van. Teljesen megbíznak benne. Igaz, hogy most az unokatestvéred vezeti, de ha hazajön Mihály nagybátyátok, akkor minden bizonnyal átveszi a rendszert.
-De mi van, ha lebukik az a férfi, vagy ha kettős játékot játszik?
-Apollónia, ha ismernéd, akkor nem aggodalmaskodnál emiatt.
-De nem ismerem. Ki ő? És honnan ismered?
-Sajnos ezt még neked sem mondhatom el. Túl nagy a kockázat, jobb, ha még te sem tudod. Az életébe kerülhet a legapróbb hiba.
-Utálom, amikor titkolózol! -húzta össze a szemöldökét durcásan a lány.
-Hát, nem tudok mit tenni -vont vállat a férfi -bíznod kell bennem. De kérlek Izabellának ne beszélj erről! Nem akarom, hogy aggodalmaskodjon. Nem tenne jót se neki, se a babának.
-Azt én sem akarom.
-Jól van, akkor nyomás vacsorázni kislány!
-Még, hogy kislány... -dohogott magában.

Másnap reggel Apollónia a kakasok eszeveszett kukorékolására ébredt. Fürgén kipattant az ágyból, belebújt bolyhos papucsába, köntöst húzott és elindult a konyhába. A többi szobából még nem szűrődött ki zaj. A konyhában keresett egy keverőtálat, majd kikészítette a tojást, lisztet, tejet és sót a palacsintatésztához. Emlékeibe merülve keverte ki a palacsintatésztát a habverővel. Pontosan itt kezdett főzni, tíz évvel ezelőtt. Izabella fáradhatatlanul tanította kezdő korában. Még mindig elmosolyodott a gondolatra, hogy hogyan ragadtak a plafonra az első palacsintái.
Leakasztotta a palacsintasütőt a kampójáról és feltette a gázra. Sertészsírt vett elő, majd begyújtotta a tűzhelyet. A zsír sercegve olvadt meg a forró palacsintasütőben, azután a lány egy nagy merőkanál tésztát öntött bele. Pontosan úgy, ahogy már évek óta.
Már körülbelül a huszadikat süthette, amikor két kócos fej óvakodott az asztalhoz.
-Apollónia néni! Mikor lesz kész a palacsinta? -Kérdezte a kis Vivien, az arcán az édesapja hatalmas, barna szemeivel.
-Mindjárt kicsim, addig esetleg készítek neked egy forró csokit.
-Én is kérek Apollónia néni! -szólt közbe azonnal Dávid, az alvástól még kipirult arccal és elfeküdt hajjal.
-Rendben gyerekek -mondta a lány, miközben megforgatta a palacsintát a levegőben.
Elnézte a két kisgyermek komoly, figyelő tekintetét, ahogy a palacsintát a tányérra csúsztatta a többi tetejére, és arra gondolt, hogy bárcsak már neki is lenne családja.
-Na meséljétek csak el nekem, hogy melyikőtök tett békát az óvónéni fiókjába!
Az ikrek meglepetten összenéztek, majd vidám kacajban törtek ki. Csilingelő nevetésük betöltötte a palacsintaillatú konyhát, és boldoggá varázsolta az otthonukat.

András éppen levett egy üveg bort az üzlet polcáról, amikor a bejárat csilingelve kinyílt, és ő odafordulva megpillantotta a szőke lányt. A dús, zabolátlan fürtjei arany színben játszottak. Ránevetett az eladóra, és az arca kipirult. A férfi látta a szája vonalát, a hetyke orrát, és az égszínkék szemeit. A látása hirtelen kiélesedett, mint egy ragadozónak. Egy pillanatra, vagy talán többre is, András számára elhallgatott az üzletben a rádióból szóló zene. Minden elcsendesedett. A lány megállította az időt.
Apollónia érezte, hogy valaki nézi, lassan András felé fordult és rámosolygott. Hirtelen furcsa érzések törtek rá, mintha már találkoztak volna valahol. Mégis biztos volt benne, hogy a sötét hajú, veszélyes tekintetű férfit még sosem látta. Bizonytalanul közelebb lépett egyet, és ekkor a férfi elindult felé.
-Kozma András vagyok -lépett hozzá a férfi.
-Apollónia, a Jung tanyáról -válaszolta a lány, és kezet nyújtott a férfinak.
András megfogta a kezét, és mintha el sem akarná engedni, szorosan tartotta.
-Már sokat hallottam rólad.
-Igen? Honnan?
-Az unokatestvérednél dolgozok a Mediterrán kaszinóban.
-Ja, így már értem -mondta kelletlenül a lány.
-Ne, ne gondolj semmi rosszra! Csak jót hallottam rólad, de a valóság felülmúlta még azt is.
-Hát, látom udvarolni megtanultál -kihúzta a kezét a férfiéból. -Ne haragudj, dolgom van.
-Semmi baj, még remélem találkozunk! -mosolygott ellenállhatatlanul.
-Hát erre ne vegyél mérget -gondolta magában a lány, de csak ennyit mondott: -Persze, biztosan.
Sarkon fordult és otthagyta a férfit, aki megbabonázva nézett utána. Dühös volt magára, mert megint hagyta magát felbosszantani, pedig nem kellett volna. Hiszen a férfi csak az unokatestvére talpnyalója lehetett, csakúgy, mint a többi dolgozója. És az egész szerkezetet a nagybátyja mozgatta.
-Judit, rendes ember ez az András? -kérdezte mégis a pénztárost halkan.
A fiatalasszony mindentudóan mosolygott.
-Szerintem ő a legrendesebb az összes kaszinós fiú közül, valahogy kilóg a sorból -súgta közelebb hajolva, majd ránézett a férfira. -És mi tagadás, csüngenek rajta a falubeli lányok. Alig győzi őket elhessegetni.
-Azt képzelem, hogy mennyire igyekszik -jegyezte meg a lány.
-Ne, Apollónia! Ne ítéld el a munkája miatt! -szólt rá anyáskodva.
-Rendben van, akkor inkább mutass nekem egy pár jó fajta csokoládét...

Apollóniának a torkában dobogott a szíve vezetés közben, mikor hazafelé tartott Himesházáról a tanyára. Örült, hogy elkérte Árontól a terepjárót, így egymaga lehetett a gondolataival.
-Miért kell minden vonzó férfinak kapcsolatban állnia az unokatestvéremmel? -bosszankodott magában, majd arra a kellemes borzongásra gondolt, ami elfogta, amikor András a kezét tartotta. Egy pillanatra furcsa gyanú fészkelte be magát a szívébe, mikor arra gondolt, hogy mit mondott a pénztáros:
-Szerintem ő a legrendesebb az összes kaszinós fiú közül, valahogy kilóg a sorból.
-Csak nem ő az, akiről Áron beszélt? -tette fel magában a kérdést...


Apollóniában még mindig ellentétes érzések kavarogtak András miatt, amikor megérkezett a tanyára. Egyszerűen nem értette, hogy hogyan dolgozhat a rokonai kaszinójában egy becsületes férfi. Még ha beépített ember is, hogyan tudja elnézni azt, ami ott folyik? Persze lehet, hogy nem is ő a beépített ember, morfondírozott magában. Végülis Áron nem árulta el, és ahogy ismeri a férfit, hát nem is fog mondani semmit. Persze érthető, ha egyszer a biztonságáról van szó, akkor jogos a titkolózás. De az ő oldalát akkor is nagyon fúrta a kíváncsiság.
Izabella észrevette, hogy a húga nagyon rágódik valamin. Nem tudta mire vélni a dolgot, de érezte, hogy férfi lesz a háttérben.
-Min jár az eszed kishúgom?
-Tudod, megismerkedtem valakivel...
-Komolyan? És ki az? -villanyozódott fel a nővére.
-Hát ez az, hogy nem ismerem, de a Mediterránban dolgozik.
-Apollónia, a mai világban az ember nem válogathat a munkák között.
-Persze, de te olyan elnéző vagy mindenkivel Iza, soha senkiről nem gondolsz rosszat! -fakadt ki a lány.
-Én csak szeretem mindenkinek megadni az esélyt, nem feltételezek rosszat valakiről csak a munkahelye miatt.
-Te olyan jó vagy Iza! De nem mindenki olyan, mint te.
-Ne írd le rögtön! Inkább mesélj! Jóképű? -kíváncsiskodott Izabella.
-Hm... az nem kifejezés! -merengett álmodozó tekintettel. -Sötét haja van, mint a korom, és a szeme olyan veszélyes, mint a csillagfény nélküli éjszaka, könnyű elveszni benne.
-Hát ez nagyon költői volt... Vajon miért van olyan érzésem, hogy máris elvesztél benne?
-Hát elvesztem, még ha nem lenne olyan veszélyesen jóképű... Ráadásul olyan a teste, mint valami félistennek -merült az emlékeibe a lány.
-Hát, ahogy hallom, nincs menekvés számodra -kacagott fel Izabella.
-Nincs, végem van! -nevetett vele a lány.

Éjszaka kocsiajtó csapódására riadt fel Apollónia. Lábujjhegyen az ablakhoz osont, és próbálta kivenni a fényszóró által megvilágított embert, kétség kívül a ma megismert férfi volt. Látta, hogy Áron kilép a házból, és a férfihez lép. Alig hallotta a hangjukat, de kíváncsiságának engedve hangtalanul kimászott az ablakon, és a közelükbe settenkedett. A bódító illatú cserjék takarásában megközelítette a nyitott tetejű kocsit, és óvatosan bemászott a hátsó ülésre, hogy könnyebben kihallgassa őket, ugyanakkor a kocsitól jövő fény miatt őt ne lássák. Gondolta, hogy van bőven megbeszélnivalójuk, de a férfi hirtelen megfordult és visszaindult a kocsihoz. A lány hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen, lebukott a támlák mögé, remélte, hogy csak kivesz valamit a csomagtartóból, de ehelyett beugrott a sofőrülésre és elhajtott. A lány először megrémült, de azután mielőtt a férfi kiért volna a főútra, óvatosan megérintette a vállát. A kocsi csikorgó gumikkal állt meg a nádas szélén.
-Istenem, te aztán tudod, hogy hogyan kell szívinfarktust hozni az emberre! -kiáltott rá András.
-Ne haragudj! -szólt szégyenkezve a lány.
-Mégis mit keresel a kocsimban?
-Hát biztos lehetsz benne, hogy nem az ülést akartam kipróbálni éjnek évadján. De a te hibád!
-Persze, legjobb védekezés a támadás... mégis megmagyaráznád?
-Hát, nekem tudnom kell, hogy mi folyik nálunk.
-Tudni akarod, valóban? -kérdezte a férfi vészjósló tekintettel.
-I-igen -válaszolta akadozó hangon a lány.
-De előbb én akarom tudni, amin egész nap járt az eszem.
-Mit?
-Hogy vajon az ajkad íze is olyan-e mint a napfény, vagy csak a hajad színe -mondta a férfi, és hirtelen magához rántotta a lányt, hogy megkóstolja az ízét.
Apollónia először tiltakozott volna, de András olyan hevesen támadta a száját, hogy megolvadt minden ellenállása. Még soha senki nem csókolta így azelőtt. Mindketten kapkodva vették a levegőt, amikor végül a férfi félbeszakította a csókot.
-Apollónia, én most...
-Igen András? -kérdezte reszketve a lány.
-Jobb, ha nem tudod, hogy mire gondolok. A lovagiasság azt követeli, hogy ne folytassam.
A férfi rászegezte a tekintetét, és ő érezte, hogy forróság árasztja el. Nem bírt megszólalni, csak bólintott.
-Jól vagy?
-Miért érdekel ez téged ennyire?
A lány nem látta a férfi szemét a sötétben, de érezte, hogy hosszan, elgondolkodva néz rá.
-Félsz a férfiaktól -mondta végül.
-Nem, de általában nem így ismerkedem.
-Ezek szerint nem naponta mászol be ismeretlen férfiak kocsijába? -nevetett fel a férfi.
A lány gyengéden belebokszolt a férfi kemény hasába, aki könnyedén elkapta a csuklóját.
-Csak, ha nagyon tetszenek -válaszolta hetykén, felemelt fejjel.
-Már értem, szóval tetszem neked -vigyorodott el.
-Hát... ezt már le nem mosom magamról.
-Örülök, hogy ilyen jó a humorérzéked! -nevetett újra a férfi. -De azért most az egyszer még hazaviszlek.
-Jobban is teszed, különben Áron fejedet veszi -fenyegette meg játékosan a lány.
-Ne fenyegess kis boszorka! Jobb is, ha visszaviszlek, mielőtt meggondolom magam -mondta a férfi, azután megfordult és beindította a kocsit.
Apollónia megsemmisülve ült a hátsó ülésen. Zaklatottan idézte fel a csókot, ami még mindig égette az ajkát.
Hamar visszaértek a tanyára. A lány kiszállt volna, de András még elkapta a kezét, kérdőn nézett rá:
-Hol találkozunk holnap? -kérdezte csibész mosollyal.
-Ki mondta, hogy találkozni akarok veled? -háborodott fel a férfi megjátszott önteltségén.
-Rendben, akkor délben érted jövök.
-Mondd, te nem hallod amit mondok, vagy mindig ilyen értetlen vagy? -kérdezte dühösen, miközben kiszállt a kocsiból.
-Szeretem, ha ilyen vad villámokat szór a szemed -kacsintott András, és válasz nélkül hagyva Apollóniát elhajtott az éjszakába.

Másnap Apollónia vegyes érzelmekkel várta a delet Kíváncsi volt, hogy eljön-e érte a férfi, vagy csak a szája járt. Izabella fürkésző tekintettel nézett rá, érezte, hogy valami nincs rendben, de arra gondolt, hogy csak a nagybátyjuk miatt ideges a húga, aki napokon belül szabadul a börtönből. Ha erre gondolt, az ő gyomra is görcsbe rándult, hát igyekezett elfelejteni legalább még erre a pár napra, ami még vissza van a szabadulásáig. Délben azonban, amikor András kocsija befordult a tanyára minden világos lett számára. Széles mosollyal fordult a húga felé:
-Megjött a kedvesed!
-Álljon meg a menet! -fortyant fel Apollónia, mert kezdett elege lenni. -Ő nem az én kedvesem.
-Nem a kedvesed? -kacagott fel Izabella karjában a kis Rebekával, aki felnevetett édesanyjára.
-Szervusz Izabella, a húgodért jöttem -lépett be ebben a pillanatban András az ajtón.
-Már magam is rájöttem, vidd csak és jó szórakozást!
-Hé, várjatok csak... -berzenkedett Apollónia, de a férfi már húzta is maga után.
A lány a házból kilépve hunyorogni kezdett a vakító napfényben.
-Nem mehetek veled, nem is ismerlek -ellenkezett.
-Pedig úgy tűnik, hogy éppen jössz.
-Szörnyű alak vagy!
-Látod? Máris ismersz!
Apollónia elfojtott magában egy mosolyt, de András észrevette.
-Éhes vagy? -kérdezte végül.
-Igen, mint a farkas -a lány feladta az ellenállást és elmosolyodott.
A férfi a szemébe nézett, miközben az ujjaival simogatta a kézfejét. Apollóniának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy eltitkolja, az egész teste bizsereg az érintésétől.
-Mit szólnál egy piknikhez a Duna partján?
-Talán érdekel a dolog.
-Rendben, akkor indulhatunk -nyitotta ki a kocsi ajtaját a férfi.
Apollónia csípőre tette a kezét.
-Látom, biztos voltál a dolgodban.
-Aki nem mer, az nem nyer -vigyorgott azzal az ellenállhatatlan, pimasz mosolyával a férfi, majd két kezébe fogta a lány arcát és könnyű csókot lehelt az ajkára.
Apollónia lehuppant az első ülésre, és elgondolkodott rajta, hogy vajon tetszik neki, vagy inkább visszatetszést vált-e ki belőle András magabiztossága.


András kurta pillantást vetett a lányra, majd megállította a kocsit az út szélén.
-Mit szólsz ehhez a helyhez?
Apollónia végigjáratta a tekintetét a füves parton és a folyó végtelen vizén.
-Csodálatos!
Kiszállt a kocsiból, mélyen beszívta a virágok, a fű és a víz illatát.
-Ritkán jövök ide, pedig itt lakok a közelben.
A férfi elővett a kocsiból egy kis hűtőtáskát és egy összehajtott takarót, lementek a partra, leterítette és leültek. Apollónia a tekintetét a hűtőtáskára szegezte.
-Eltökélt szándékod, hogy végignézed, ahogy éhen pusztulok?
Amikor András kinyitotta a hűtőtáskát, a lány észrevette, hogy a szalvéta és az evőeszköz a kaszinóból származik. A lány kérdő tekintetére válaszolva annyit mondott:
-Megvesztegettem a személyzetet -majd átnyújtott a lánynak egy ropogós, pirosra sült csirkecombot.
-Az életemet mentetted meg -harapott a csirkébe a lány.

A napfény átszűrődött a föléjük nyúló fűzfa levelei közül, a lány lehunyt szemhéján táncoltak a napsugarak. A bőséges étel után álmosság tört rá, és furcsa módon biztonságban érezte magát András mellett.
-Nehogy elaludj! -hajolt közelebb a férfi, és a lány arca után nyúlt.
András Apollónia ajkát kereste, hogy könnyű, évődő csókot leheljen rá. De amikor a lány puha, forró ajkához ért megváltozott a szándéka, hevesen magához rántotta, mit sem törődne annak tiltakozásával. Egy sirály panaszosan vijjogva szállt az ég felé, de a fülükig nem jutott el a hangja. Sohasem tapasztalt vágy hasított beléjük.
-Nem -a lány hangja csak halk, rekedt suttogás volt. -Nem -ismételte meg határozottabban, és kiszakította magát a férfi öleléséből.
-Mi a baj? -kérdezte a férfi értetlenül.
-Tényleg nem ismerlek még! Nekem így nem megy.
-Rendben -Adta meg magát a férfi. -Mit akarsz tudni rólam?
-András, te vagy a beépített ember?
-Te aztán, nem kerülgeted a forró kását!
-Szóval?
-Igen, -engedett neki a férfi -de ezt senki sem tudhatja!
-Izabella is tudja, nem csak Áron?
-Igen, de más senki. Bízom benned, hogy tudsz hallgatni.
-Persze, tudom, hogy veszélyes dolgot vállaltál. Miért teszed ezt?
-Áron gyerekkori barátom. Veszélyben van a családja. Kell ennél több?
-Nem -válaszolta a lány, elámulva, hogy hány oldala lehet a férfinak, amit nem ismer még.
-De többről nem beszélhetek.
-Megértelek, de tudnom kellett ezt, mielőtt belebonyolódom valamibe.
-Valamibe? -vonta fel bozontos fekete szemöldökét a férfi.
-Egy kapcsolatba...
-Ej, akkor most már bonyolódhatunk Szépségem! -mosolygott rá a férfi és a következő pillanatban szája ismét a lány ajkát kereste.

Este András egyedül feküdt az ágyában és azon morfondírozott, hogy miért van benne ez a szűnni nem akaró hiányérzet. Mindent elért az életben, amit csak akart. Feleség és gyerek viszont nem szerepelt a terveiben. Mégis hiányzott neki az asszonyi melegség, azért érezte olyan üresnek a szobáját. Ha Apollónia itt lenne, betöltené nevetéssel, szenvedélyes lényével. Nem kongana az ürességtől. A férfi életében először olyan otthonról álmodott, ahol nyírni kell a füvet, gyerekek szaladgálnak és egy bájos feleség várja haza minden nap a munkából. És a feleség minduntalan Apollónia volt. Teljesen össze volt zavarodva.
Ekkor megszólalt a mobilja. Áron neve villogott a kijelzőn.
-András -szólt bele.
-Mi újság te Rómeó? -kérdezte Áron.
-Semmi különös.
-Szeretném, ha elmesélnéd, hogy mi a szándékod a sógornőmmel.
-Azt már nem! -vágta rá András.
-Mi az, hogy nem? -hördült fel a férfi -Elvégre én vagyok a sógora.
-Igen, de nem az apja.
-Az igaz, de ha azt hiszed, hogy bolondot csinálhatsz belőle...
-Nyugodj meg, Áron! Ő más mint a többi!
-Na, hát ettől féltem leginkább!
-Ne aggódj, Apollónia tud vigyázni magára. Ne avatkozz bele!
-Rendben, -mondta Áron fogcsikorgatva -de megnyúzlak, ha bántod!
-Nem fogom, ígérem! Jó éjszakát Áron, csókoltatom Izabellát és a gyerekeket! -mondta András és letette a telefont.

Másnap reggel Izabella már a konyhában készítette elő a reggelit, amikor a húga kócosan, a lánykori, virágmintás köntösében kiment hozzá.
-Látom nem aludtál az éjjel -jegyezte meg Izabella.
-Te sem tudtál volna, ha annyi minden kavarogna a fejedben!
Izabella mindentudó mosollyal nézett rá.
-Na és mi az az annyi minden?
-Tudod te nagyon jól, Iza. Hadd, ne kelljen magyarázkodnom! -nézett rá szemrehányóan Apollónia.
Áron rájuk nézett, és hátravetett fejjel felnevetett:
-Ó, ebben nem kételkedem!
-Minden okod megvan rá, hogy vigyorogj! -szúrta neki oda a felesége.
A testvérek szúrós tekintettel illették a férfit, aki csak tovább nevetett, majd kiment a konyhából, hogy magukra hagyja őket.
-Iza, annak ellenére sem bízok Andrásban, ami történt köztünk.
-Miért?
-Honnan tudhatnám, hogy nem hazudik-e nekem? Tudod, azt tanultam, hogy ha valaki átver valakit, akkor engem is átejthet.
-A nagybátyánkra gondolsz?
-Igen. Miért vagytok olyan biztosak benne, hogy őt vezeti félre, és nem titeket? Vagy lehet, hogy önmagának dolgozik egyedül.
-De hát Áron gyerekkori barátja!
-És? Akkor nem változhat meg? Honnan lehetnék biztos benne, hogy mit gondol valójában? -a lány zavartan bámult a nővérére.
-Tudom, most bután hangzana, hogy hallgass az érzéseidre.
-Igen, elég bután-mondta fancsali ábrázattal Apollónia.
-De egyelőre nem tudok neked mást mondani, mint hogy hallgass rájuk, és bízz Áronban. Ő tudja, hogy mit csinál.
-Persze, könnyű ezt mondani. De én többet kockáztatok.
-Tudom, a szívedet! -mondta Izabella, és magához ölelte a húgát.

A nap lassan lebukott a látóhatáron, vörös fénnyel borítva be az égboltot. A csirkék bementek az ólakba, a tehenek és a lovak is békésen majszolták a szénát, mielőtt álomba merültek volna. Elszenderedett az izgága élet a tanyán. Ahogy leszállt lassan a sötétség, már csak a sünök éjszakai neszezése hallatszott, ahogy eleséget keresgéltek a kertben. A távolból magányos bagoly huhogása úszott a levegőben. Az utat hirtelen egy reflektor világította meg, majd lassan a kocsi halk motorhangja is hallhatóvá vált. A kuvasz élénken felkapta a fejét és halk vakkantásokkal jelezte a közeledését.
András a háztól kicsit messzebb parkolt le, hogy az alvók ne vegyék észre a jöttét. Áron már várt rá.
-Elhoztad?
-Igen -válaszolta András, aki fekete ruhája miatt alig volt észrevehető az éjszakában.
Egy hosszúkás dobozt vett elő a kocsiból, majd a barátjának adta.
-Mi a terved vele? -kérdezte.
-Remélem, hogy nem lesz szükség a használatára, de sosem lehet tudni.
-Értem.
-Mikor engedik ki pontosan Mihályt?
-Holnap délelőtt 10:15-kor fog kilépni a kapun.
-Te ott leszel? -érdeklődött Áron.
-Igen, én leszek a sofőr, aki érte megy a fiával.
-Légy óvatos! Gyanút foghatnak Apollónia miatt, hogy nem vagy hozzájuk lojális.
-Ne aggódj, sosem találkoztunk nyilvános helyen. De ha mégis, akkor majd kitalálom, hogy csak kihasználni akartam az édes kis sógornődet.
-Remélem nem lesz gond. Jobb lenne, ha nem is találkoznátok mostanában.
-Az lehetetlen! -tiltakozott András.
-Akkor viszont csak nálunk, de csak éjjel.
-Hát nem tudom, hogy mit fog ehhez szólni.
-Azt bízd csak rám!
-Jó, legyen. Most megyek. Holnap majd tájékoztatlak a fejleményekről.
-Légy óvatos!


Másnap délelőtt András az elsötétített ablakú kocsiból figyelte, ahogy nyílik a börtön kapuja és kilép rajta Mihály. A nagydarab férfin nem látszottak meg a börtönévek. Bár, a haja őszebb lett az eltelt évek alatt, fizikailag jobb erőben volt, mint valaha. Egyik kezében a táskájával, tetőtől talpig végigmérte a fiát. A középtermetű, jóképű fia alkata ökölvívóra emlékeztette. Az éjszakai élettől sápadt arca kiemelte világoskék szemét. Vörös haja rövidre vágva az égnek állt. Rezzenéstelen tekintettel nézett az apjára. Az viszonozta a fia pillantását, majd leereszkedő mosollyal fordult felé.
-Gyuri, hogy vagy széplelkű fiam?
-Apám, látom nem változtattak meg a börtönévek -mondta keserű mosollyal az arcán.
Mihály szeme összeszűkült.
-Még senki nem mondta neked, hogy túl éles a szemed?
-Folyton ezt mondogatják. Gyere itt a kocsi!
Apa és fia beszállt a kocsiba, András pedig elindult velük Himesháza felé, hosszú út állt előttük.

-Apám, tervezel valamit? -hallotta András a sofőrülésről az elfojtott hangú kérdést.
-Mire gondolsz? -kérdezte ártatlan vigyorgással az apja.
-Ne játszd az értetlent! Volt időd átgondolni az életed.
-Ha azt hiszed, hogy bármit is másképpen gondolok, akkor alaposan melléfogtál.
-Ne dühíts! Most jössz ki a hűvösről, és máris folytatnád a harcot a tanyáért?
-Mégis, ki vagy te, hogy megmondod nekem, hogy mit tegyek? -kérdezte Mihály a dühtől összeszűkült szemmel.
-Reménytelen eset vagy! -legyintett lemondóan Gyuri. -Nem fogom engedni, hogy tönkretedd a családunkat. Jobb, ha tudomásul veszed.
-Persze, majd még hallgatni is fogok rád -morogta Mihály az orra alatt.
András mindeközben feszülten figyelte a beszélgetést. Arca akár egy kőszoboré, semmi sem látszott abból, amit gondolt, meglepődve vette tudomásul, hogy Gyuri nem akar újra háborúzni. Viszont keserűen gondolt arra, hogy az öregnek minden lépésérőt tudnia kell ezentúl.

András még aznap éjjel felkereste Áront a tanyán, hogy beszámoljon a fejleményekről, és végre lássa Apollóniát. Nem túl jó kedvvel jött ki a férfi dolgozószobájából, de amikor megpillantotta a folyosón várakozó lányt, azonnal felcsillant a szeme a viszontlátás örömétől.
-Igazán nem szívesen mondom... -kezdte akadozó hangon Apollónia.
-Azért csak mondd Kedves! -biztatta a férfi.
-Hiányoztál
A lány félénken Andrásra pillantott. Megrökönyödést látott az arcán. Már megszokta a lány csípős nyelvét, nem számított ilyen szelíd hangra.
-Figyelmeztettelek, hogy nem szívesen mondok ilyent! -védekezett azonnal.
Amikor arrébb akart lépni, András megfogta a karját, és egy ideig nem mozdultak. 'Hiányoztál.' Egy szó. Ez az egyetlen szó szenvedélyes érzéseket keltett a férfiban. A vallomása váratlanul érte.
-Veszélyes ilyet mondanod nekem -érintette meg gyengéden a lány arcát.
-Egyáltalán nem akartam ilyet mondani neked. Én sem értem az egészet. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy igazán -sóhajtott szomorkásan.
-Azt hittem, múltkor már sikerült megismerned...
-Talán egy kicsit.
András a lányhoz lépett és szorosan átölelte. Apollóniából kiszállt minden erő, a tagjai elgyengültek. A férfi beletúrt a hajába és gyengéden megcsókolta szájának egyik szegletét, majd éppolyan lágyan, a másikat. Csókjában most több volt az ígéret, mint a vágy.
-András... -pihekönnyű csókok halmozták el az arcát -Te megpróbálsz elcsábítani engem.
-Nem, nem próbállak -mondta miközben érezte a szíve szapora dobogását a tenyere alatt. -Egyszerűen elcsábítalak.
-Nem -Apollónia a férfi mellkasára tette a kezét, hogy ellökje magától.
-Nem? Miért nem? -kérdezte miközben folytatta az ostromot.
-Mert...
-Találj ki valamit gyorsan! De úgysincs esélyed.
-Mert nem. Nem akarom, mert ijesztő ez az egész, valami elszabadul bennem, és félek, hogy felemészt.
-Túl késő...
-Tudom, nincs esélyem -mondta a lány, és megadta magát a férfinak.
-Nem foglak bántani, bízz bennem, kérlek!
-Segíts, hogy megismerjelek! -kérte Apollónia.
Mikor András megérintette, a lány belsejében lángolva csapott fel a sohasem ismert szenvedély. A férfi behúzta a szobájába. Megragadta őt, és ajkuk eggyé olvadt. A lány beszívta a férfi illatát, és teljesen elgyengült. Most már képtelen volt parancsolni magának, a teste önálló életre kelt, úgy érezte, hogy örvényként rántja magával a mélybe. Még soha senki nem váltott ki belőle ilyen vágyat. A nyitott ablakon hirtelen hideg szél vágott be a huzat miatt. A szobában egy lobbanással kialudt a gyertya az ezüst gyertyatartóban. Már nem világította meg a szerelmespár szorosan összetapadó körvonalait.
-Szeretlek... -suttogta András -nem is tudtam, hogy ennyire szeretlek.

Mindeközben egy sötét árnyék figyelte kintről a szoba ablakát, elrejtőzve a fészer mögött. Csak figyelt és várt. Türelmes volt. Öntelten gondolt rá, hogy jó ötlet volt elkábítani a kutyát. Két óra múlva Apollónia szobájában fény gyulladt, majd pár perc múlva kialudt. Egy magas férfi lépett ki a házból, beült egy kocsiba, és elhajtott. Az árnyék még vár fél órát, majd hangtalanul az ablakhoz lépett. A holdfény megvilágította a lány alvó alakját, ahogy összegömbölyödve feküdt az ágyon. Egyenletes légzése elárulta, hogy mély álomba merült.
-Igazán kár érte -gondolta magában a férfi.
Azután bemászott a nyitott ablakon, és egy éterrel átitatott rongyot szorított a lány orrára és szájára. Apollónia hirtelen felriadt, de annyira meglepődött, hogy nem tudott védekezni. Kétségbeesetten és rémülten küzdött, hogy feloszlassa a szemére leszálló ködöt.

Hajnalban megelevenedett a ház. A Izabella és Áron gyermekei pizsamásan szaladtak a nagynénjük szobájába, de nem találták ott. Dávid és Vivien kócosan és tanácstalanul álltak az ágy mellett.
-Anya! -kiáltották, miközben a szüleikhez futottak. -Hol van Apollónia néni?
-Miért, nincs az ágyában? -kérdezte tőlük Izabella.
-Nincs, pedig megígérte, hogy ma reggel is süt palacsintát -panaszkodtak.
-Ej, ti csak a hasatokra tudtok gondolni -fenyegette meg őket tréfásan az ujjával édesanyjuk.
Áronnak viszont balsejtelme támadt.
-Megnézem a szobáját -mondta, majd elindult.
Apollónia ágya zilált volt, a cipője és a ruhái a helyén. A férfi feszülten figyelt, és akkor meglátta a földön a levelet. Rossz érzéssel emelte fel, majd elolvasta.
MÉG NINCS VÉGE. NAGY ÁRAT KELL FIZETNETEK.

Apollónia nyöszörögve ébredt. Egy kicsit szédült és fájt minden porcikája.
-Elaludtam volna? -tűnődött félálomban. - Mindjárt bejönnek a gyerekek és ő még nem állt neki a palacsintának.
Tudta, hogy fel kell kelnie, de a szeme nem akart kinyílni, és egy kicsit émelygett. Azután a tudatába berobbant az emlék, félelem és hányinger fogta el, majd hirtelen felült. Egy sötét szobában találta magát, az egyetlen ablakon egy vastag, poros függöny volt, azon keresztül szűrődött be némi fény. Az ágyon kívül, amin feküdt, csak egyetlen szék jelentette a szoba bútorzatát. A lány feltekintett a bilincsre, aminek az egyik fele a csuklóján, a másik fele pedig az ágyán rácsához volt rögzítve. Szívébe egyre erősebben kúszott a rettegés, a torka elszorult.
-Elraboltak... -mondta ki, a még felfoghatatlan tényt.

A másik szobában elrablója aggódni kezdett.
-A lány már túl régóta eszméletlen. Talán túl sok étert használtam -gondolta, de ekkor meghallotta a lány elhaló nyöszörgését.
Felállt, hogy bemenjen és megnézze. Amikor kinyitotta az ajtót, Apollónia az ágyban ült és farkasszemet nézett vele. Nem látszott olyan rémültnek, mint kellett volna lennie.
-Ha kiabál, le fogom ragasztani a száját -jelentette ki.
-Nem fogok -ígérte remegve a lány.
-Éhes?
-Igen.
-Később készítek valamit.
-Miért rabolt el?
-Jól megfizettek -mondta a férfi, és fürkészőn nézett a lányra.
-Ki?
-Túl sok a kérdés, Szépségem. Inkább hallgasson, mert kénytelen leszek mégis leragasztani a száját -azzal fogta magát és kiment.
Apollónia reszketve a dühtől és a félelemtől, próbálta összeszedni magát.
-Nem omolhatok össze -suttogta...


Apollónia összekuporodott az ágyon. Didergett a vékony hálóingben a takaró alatt. Komolyabban kellett volna vennie Áron intelmeit, hogy legyen óvatosabb, és zárja be az ablakot éjszakára. Hiszen ő is sejtette, hogy valamire készül a nagybátyja. Szemernyi kétsége sem volt, hogy ő raboltatta el, csak azt nem tudta, hogy mi a szándéka vele.
Látta az elrablója arcát. Vajon vállalja-e a kockázatot, hogy bármikor felismeri, ha elengedi? Bár nem nézett ki hidegvérű gyilkosnak, mégiscsak elrabolta, emlékeztette magát. Mindenképpen ki kell szabadulnia innen.

MÉG NINCS VÉGE. NAGY ÁRAT KELL FIZETNETEK.
Müller hadnagy felvont szemöldökkel olvasta a levelet, majd Áronra nézett.
-Feltételezem, hogy mindent átgondolt, ki akarhat maguknak rosszat.
-A feleségem és a sógornőm nagybátyja pár napja szabadult.
-Miért volt börtönben?
-Felgyújtotta a tanyát.
-Mi volt vele a célja?
-Ezzel akarta rábírni a lányokat, hogy eladják neki a tanyát potom pénzért, hogy ő újabb kaszinót nyisson.
-Már emlékszem, de előkeresem az aktáját.
-Gondolja, hogy megint ő volt? -kérdezte izgatottan Izabella.
-Nem tartom kizártnak. Mindenesetre az elrabló vagy elrablók, -ha többen is vannak- nemsokára jelentkezni fognak váltságdíjért. Mennyi pénzük van a bankban?
-Semennyi, nemrég fejlesztettük a gépeket, és vettünk egy új traktort. Most éppen nem lenne mihez nyúlni, valamit el kéne adnunk.
-Mivel kapnánk hitelt... ezért kénytelenek lennénk eladni a tanyát... -fejezte be a férje gondolatát az asszony.
-Ez már indítóok, ha arra akar kilyukadni, hogy ő azonnal felajánlaná, hogy megveszi -jegyezte meg szárazon a hadnagy.
-És most mit tesznek?
-Csak várni tudunk, telefonálniuk kell. Felszerelünk egy lehallgatót. Ha telefonálnak, húzzák az időt. És próbálják elérni, hogy engedjék a lányt a telefonhoz.
-És ha nem engedik? -aggódott Izabella.
-Akkor nem fizetnek -mondta könyörtelenül a hadnagy.
-De, engedniük kell! -ölelte át a feleségét Áron.
-Nem omolhatnak össze! -emlékeztette őket a hadnagy.
-Mi lesz a nagybátyánkkal?
-Utánanézünk az alibijének. De ha rendben van, akkor nem tudunk mit tenni. Ezenkívül sorra kell vennünk más eshetőségeket is.
-Mire gondol? -kérdezte Áron.
-Nem biztos, hogy az elrablása összefügg a nagybátyjukkal. Nincsenek Apollóniának ellenségei, esetleg egy féltékeny szeretője?
-Nem tudunk ellenségekről. Egy udvarlója viszont van. András, a Mediterrán kaszinó egyik biztonsági embere.
-Mi a pontos neve?
-Kozma András.
-Utána fogunk nézni.
-Ő nem lehet benne az elrablásában, a mi oldalunkon áll -tiltakozott még a feltételezés ellen is Áron.
-Sosem lehet biztos benne. De azért figyelembe vesszük. Viszont a statisztikák szerint egy feleség eltűnéséért legtöbbször a férj a felelős. Mióta tart a viszonyuk?
-Csak pár napja.
-Értem, akkor most én elmegyek, de jelentkezni fogok. A kollégák máris jönnek felszerelni a lehallgatót.
Áron és Izabella kicsit ijedten, de elszántan néztek a távozó hadnagy után. A házba félelem és aggódás költözött. Még csak most kezdték felfogni, hogy mi is történt valójában. Vigasztalóan ölelték egymást, hogy erőt merítsenek az előttük álló eseményekre.

Amikor a telefon végre megcsörrent Izabella remegő kezekkel vette fel.
-Jung tanya -szólt bele.
-Vissza akarja kapni a húgát?
Az asszony hallotta, hogy egy idősebb férfi hangja, de nem ismerte fel. Még csak ismerősnek sem tűnt.
-Mennyit akar? -kérdezte hidegen.
-Tízmilliót. Készpénzben -hangzott a válasz.
-Hadd beszéljek a húgommal!
-Felejtse el!
-Honnan tudhatom, hogy életben van-e még?
-Gondolkozom rajta.
Ekkor letette a telefont.

Apollónia elgémberedett tagokkal ült az ágyon. A félelem megbénította a tudatát. Tudta, hogy össze kell szednie magát, ha túl akarja élni. Hirtelen kinyílt az ajtó és az elrablója belépett rajta.
-Szeretném használni a fürdőszobát -mondta óvatosan.
-Rendben, de semmi trükk, különben nagy bajban lesz.
A lány beleegyezően bólintott. A férfi kivette a bilincs kulcsát a zsebéből, és kinyitotta a zárszerkezetet. Erősen megszorította Apollónia karját.
-Nem fog sikoltozni, vagy elszaladni. Megértett?
-Igen.
-Ajánlom is, különben következményei lesznek. Itt várom az ajtó előtt.
Apollónia körülnézett az aprócska fürdőszobában. Kutató szemekkel vizsgálta, hogy van-e lehetőség a menekülésre. A fürdőkád felett keskeny ablak volt. A lány felállt a kádra és kinézett. A közelben egy erdő és szántóföldek voltak. Semmi esélye, hogy meghallja bárki. De talán elbújhatna az erdőben, ha elég gyorsan tud futni.
-Mi tart ennyi ideig? -kiáltott be a férfi.

-Itt vagyok már -lépett ki Apollónia az fürdőszoba ajtaján.
Fogvatartója megragadta a csuklóját és rákattintotta a bilincset. Magával húzta a szobába az ágyhoz.
-Szeretnék fürödni -mondta a lány és remélte, hogy nincs kiírva az arcára, hogy mit fontolgat a fejében.
-Majd meglátom.
-Szeretnék! -nézett elszántan a férfira.
Az hosszan végigmérte, majd kéjesen vigyorgott.
-Talán,... ha kedves leszel hozzám, beszélhetünk róla később -azzal lelökte a
lányt az ágyra, és az ágyrácshoz rögzítette a bilincs másik felét...

András egész nap fel-alá járt a kaszinóban. A rendőrség őt és Mihályt is kikérdezte, hogy mit csináltak és hol voltak előző éjszaka. Természetesen a főnökének sziklaszilárd alibije volt, hiszen itt ünnepelte a szabadulását a rossz arcú barátaival. Senki nem is feltételezte, hogy azonnal akcióba kezd. Mégis, András a zsigereiben érezte, hogy benne van a keze Apollónia elrablásában. Feltűnő volt a túlzó jókedve, és az ahogy időnként elvonult telefonálni, ahelyett, hogy feltűnősködött volna önmaga fontosságát hirdetve, mint máskor. A férfi nagyon aggódott Apollóniáért, dühöt és tehetetlenséget érzett, hogy nem tudott mit tenni. Hiába volt talán az egész eddigi munkája, hogy szervesen beépült a kaszinó életébe, ha most nem tehetett a lányért semmit. Elképzelte, ahogy bezárva és megkötözve sír valahol, miközben átjárja a félelem. Nem tehetett mást, minthogy szemmel tartotta a főnöke minden lépését, hátha egy-egy elejtett szóból megtud valamit. Egyvalamiben biztos volt. A fia, Gyuri ezúttal nem volt bűnrészes.

Elrablója megrázta Apollónia vállát. Az tágra nyílt szemmel és hevesen kalapáló szívvel riadt fel álmatlan álmából. Az ablakon már nem szűrődött be a nappali fény.
-Ébredjen, telefonálnia kell!
-Kinek? -kérdezte kábán a lány.
-A családjának. Közli velük, hogy jól van és ennyi. Amikor felveszik a kagylót elmondja, hogy nem esett bántódása, de addig itt kell maradjon, amíg nem fizetnek.
-Mennyit kért tőlük?
-Tízmilliót.
-De, hát nincs is annyi pénzük...
-Majd lesz -mondta hamis mosollyal a férfi. -Akkor világos voltam?
Apollónia bólintott, majd remegve fogta meg a telefont. Áron az első csengetésre felvette.
-Itt Áron, a Jung tanyáról.
Amikor a sógora hangját meghallotta, Apollónia hangja elcsuklott.
-Áron...
-Apollónia! Jól vagy? Nem bántottak?
-Jól vagyok.
-Hol vagy? -kérdezte Áron, de a lány már nem tudott válaszolni, mert a férfi a szájára tapasztotta a kezét, és elvette tőle a telefont.
-Ha szeretnék élve látni, szedjék össze a pénzt. Tízmillió, kis címletekben. Később megmondom, hogy hová vigyék -mondta a férfi és bontotta a vonalat.
A hosszú órák rettegése nem tudta megtörni Apollóniát, de most, hogy meghallotta a sógora ijedt hangját, szívet tépően sírni kezdett.
-Fejezze ezt be! -szólt rá a férfi. -Menjen fürödni inkább, amíg jókedvemben talál. Aztán majd megmutathatja, hogy mennyire értékeli ezt az engedményt...
A lányt rettegés fogta el a férfi szemében tükröződő vágy miatt, ami végső cselekvésre sarkalta.

Apollónia körülnézett az apró fürdőszobában. Egy vastag, barna frottírköntös lógott a fogason. A fürdőkádhoz hajolt és bedugta a dugót. A kád szélén illatos olajat talált, abból öntött a kádba, majd megnyitotta a vízcsapot, hogy minél hangosabban csobogjon a víz. Miközben a torkában dobogott a szíve, felállt a kád peremére, és kinyújtotta a karját, hogy kinyissa az ablakot. A köntöst a zárra szorította, hogy ne csapjon zajt. Az ablak könnyen kinyílt. Apollónia megfogta és leakasztotta, majd kidobta a köntöst. Felhúzta magát az ablakba, ezután egy pillanat múlva már ugrott a köntös után. Tompa puffanással esett a harmatos fűre. Gyorsan felkapta magára a köntöst, és szaladni kezdett az erdő felé.

Az első fák csak száz méterre voltak a háztól, Apollónia minden erejét összeszedve mezítláb futott. Az erdő szélén kanyargott az országút, de nem mert kimenni, így a fák takarásában szaladt, hogy ne vegyék észre. Zakatoló szívvel botladozott a növényzetben, de a félelem csak űzte, hajtotta előre. Úgy érezte, hogy az életéért küzd, és ez így is volt. A lány nem tudta, hogy vajon mikor fedezik fel a szökését, de minden egyes perc, hosszú óráknak tűnt. Az este jótékony sötétségbe borította a vidéket, csak a kerek képű Hold világította meg az erdei ösvényt.

András pár méterre állt Mihálytól a kaszinóban, mikor a főnökének megszólalt a mobilja. Hallotta az elfojtott káromkodását, és látta, hogy elsápad. A következő pillanatban megfordult, és egyenesen a bejárat felé indult. András érezte, hogy történt valami, baljós érzés kerítette hatalmába, ezért feltűnés nélkül követni kezdte.
Mihály a kaszinó parkolójában egyenesen kocsijához ment, beült és elhajtott. András is beugrott az sajátjába, majd anélkül, hogy világítást kapcsolt volna utána indult, egy kissé lemaradva. Tapogatózva kereste a mobilját a zsebében, és mikor megtalálta, megnyomta rajta a gyorshívást. A hívott szám kicsengett.
-Itt Áron -vette fel a hívott.
-Én meg András vagyok. Mihály kapott egy rossz hírt telefonon, azonnal elindult. Rossz érzésem volt, követni kezdtem.
-Merre vagy?
-A székelyszabari erdőnél vagyunk most. Hívd Müller hadnagyot!
-Rendben. Vigyázz magadra!
-Majd jelentkezem -mondta és bontotta a vonalat.

Apollónia tágra nyílt szemmel nézte a tőle tíz méterre elsuhanó terepjárót, amilyen senki másnak nincs a környéken csak a nagybátyjának. Még mindig nem jutott elég messze ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Meztelen talpát felsebezte az erdő aljnövényzete, és a lábszárát is összekarcolták a tövises cserjék. A szokatlan erőfeszítéstől már szúrt a tüdeje, lerogyott a fűbe, hogy megpihenjen egy percre. Ekkor látta meg Andrást a lassan haladó, kivilágítatlan, nyitott tetejű kocsiban. Utolsó erejét összeszedve feltápászkodott és kifutott a kocsi elé. A férfi alig vette észre az erőből felbukkanó törékeny alakot, hirtelen fékezéssel megállt és kiugrott a kocsiból.
-Apollónia! -ölelte át a lányt, és erősen szorítva felkapta a levegőbe. Apollónia a férfi nyakához szorította az arcát és remegve hallgatta, ahogy az a nevét ismételgeti.
-Jól vagy? -kérdezte András végül, de mielőtt a lány válaszolhatott volna, hevesen megcsókolta.
Apollónia keze a férfi mellkasán pihent, tenyere alatt érezte a heves szívdobogását. Minden szerelmét igyekezett beleadni a csókba.
-Meg fogsz fázni -mondta, mikor keze alatt megérezte a lány jéghideg bőrét. -Itt a pulóverem, vedd fel! -mondta és lehúzta magáról.
-Izabelláék?
-Azonnal telefonálok nekik...

Három rendőrautó csikorogva fékezett le a szürke ház mellett, ahol fogva tartották Apollóniát. Két németjuhász kutya ugrott ki az egyik kocsiból. A rendőrök befutottak a házba, de üresen találták. A kutyák az erdő felé húzták őket. Megkezdődött a vadászat az emberrablókra. Az sűrűben üldözőből üldözötté vált Mihály és a társa. A túlerővel szemben nem volt esélyük. Hamar elkapták őket, a kutyák leteperték a földre, és ezután gyorsan kattant rajtuk a bilincs. A rendőrök talpra rángatták őket, és a visszaindultak a házhoz.
Közben András és Apollónia is megérkezett a színhelyre.
-Szükségem van a vallomására, Apollónia -mondta Müller hadnagy.
-Jó, de lehetne, hogy előbb hazamegyek átöltözni?
-Természetesen, holnap jöjjön be a rendőrségre, ha kipihente magát.
Áron és Izabella ekkor érkezett meg a terepjárójukkal. A nővére kiugrott a kocsiból és szorosan magához ölelte a húgát.
-Úgy féltettelek! -mondta, miközben szeme könnybe lábadt a viszontlátás örömétől és a megkönnyebbüléstől, hogy élve láthatja a testvérét.
Müller hadnagy csendben figyelte, ahogy a családtagok egymást üdvözlik. Egység és erő sugárzott róluk. Úgy döntött, jobb ha a szemét a férfiakon tartja, miközben a bozótosból előrángatták a nagybácsit és a tettestársát. Látta, hogy a András és Áron teste megfeszül, mikor megbilincselve beültették az elfogottakat a rendőrautóba.
-Nyugalom! -intette a hadnagy őket. -Az asszonyaiknak éppen elég megpróbáltatásban volt részük.
Mihály farkasszemet nézett velük a kocsiból.
-Ezzel még nincs vége -olvasták le a szájáról.
-Vége van -mondta a hadnagy, ezúttal életfogytiglant kap.

-Gyere, hazamegyünk -ölelte át gyengéden András a lányt.
-Sétáljunk előbb egy kicsit, szükségem van rá.
András magához szorította a lányt, hogy újra meggyőződjön róla, hogy megmenekült. Karjával szorosan tartva, újra megcsókolta.
-Tudod, volt időm gondolkodni a kapcsolatunkon -kezdte a lány.
-Igen?
-Azt hiszem, hogy át kellene gondolnunk a szabályokat.
-Nem tudtam, hogy vannak -nézett rá zavartan András.
-Pedig vannak.
-Szóval? -kérdezte gyanakodva.
-Arra gondoltam, hogy a jelenlegi helyzet nem túl kielégítő.
-Miért nem? -érdeklődött a férfi nyugtalanul.
-Jobb lenne, ha összeházasodnánk.
Mezítláb állt a harmatos fűben, kócos hajjal, hálóingben, nagy, barna frottírköntösben, egy több számmal nagyobb pulóverben, és a leghiggadtabb hangon kijelentette, hogy össze kellene házasodniuk. Még egy órája sincs, hogy kiszabadult. Hát András nem így képzelte el a lánykérést, hanem romantikusabb körülmények között, vacsorával, gyertyafénnyel...
-Összeházasodnánk? -ismételte meg.
-Igen, azt hallottam kezd divatba jönni -csipkelődött a lány.
-Csakugyan? És miért akarod?
-Azt hiszem, szükségem van az ígéretedre, amikor az emberek csak úgy együtt élnek, túl könnyű elhagyni a másikat.
-Csak ezért?
-Nem csak ezért...
-Tudod mit szeretnék hallani. Miért Apollónia? Mondd ki végre!
A lány felpillantott és egyenesen a szemébe nézett. Ha kiejti ezeket a szavakat, akkor többé nincs menekvés. Látta, hogy Andrásnak szüksége van a vallomására. Buta volt, amikor azt hitte, csak ő fél, villant át az eszén.
-Szeretlek -suttogta, és a félelme elszállt. -Kimondhatatlanul szeretlek -mondta, és a férfihoz simult. -Hányszor mondjam még?
-Mondd újra!
-Szeretlek! Ha tudtam volna, hogy ilyen jó kimondani, már előbb mondtam volna. De csak az elmúlt időszak döbbentett rá, hogy mi a legfontosabb az életemben.
-Azért kapok gondolkodási időt?
-Nem.
-Akkor a válaszom: igen -András ráemelte a tekintetét, és barna szemében vidám zöld pontok gyúltak.
A lány hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Szeretlek! -mondák ki egyszerre, majd mohó csókban forrtak össze, azután elsüllyedt körülöttük a világ...

-Vége-