Mi lesz a Beszterce ostroma főhősének, és Az aranyember rossz fiújának sorsa, miután kilépnek az élők soraiból?

A Révészre várva

Lent az alvilágban egy görnyedt, beesett arcú ember gubbaszt egy kövön. Azt a pontot nézi, ahol a révész eltűnt a holtakkal, azzal a csónakkal, amire ő sajnos nem fért rá. Már azon gondolkodik, hogy jobban járt volna, ha egy lovat is magával hoz, és akkor egy igazi lovag módjára kelhetett volna át, csak az unalom már annyira elfárasztotta az oszladozó agyát, hogy arról meg is feledkezet, hogy egy ló nem tudna átkelni az alvilág taván.
Mostanra sikerült megbarátkoznia a ténnyel, hogy a halál utáni világról a görögök tudtak a legtöbbet. Hogy nincs menny és pokol, ahogy azt az egyház állítja, hanem csak Hadész Alvilága. Ahogy egyre több időt tölt itt, úgy lesz egyre biztosabb ebben a hitében, hisz ő magát tisztességes embernek tartotta egész életében, és ez a véleménye nem változott. Tehát, ő csak a mennybe kerülhetne az elképzelése szerint, és ez semmiképpen sem lehet az ugyebár. Valahogy a nyirkos sötét sziklák, és a tó felől gomolygó fekete füst nem arról árulkodik, hogy itt szentek, és angyalok laknának. Inkább beillenék ez a barlang a pokol első bugyrának, de ő oda biztos nem kerülne.
Unalmában feláll, odasétál a tó szélére, és a sima fekete víztükörben megbámulja saját tükörképét.
- Holtan is jól nézel ki – mondja a vízről visszaverődő képnek, aki vele együtt ugyan ezt mondja, majd egyszerre megköszönik egymásnak a bókot. A férfi jót mosolyog a saját bolondságán, mire szája szélén papírszerűen beráncolódik a bőre. Valahogy élőként szebben tudott mosolyogni.
Talán órákig is el tudná nézegetni a halott teste érdekességeit, de a háta mögül egy pár vizes láb csattogása arra készteti, hogy hagyja abba ezt a tevékenységét. Kíváncsi szemekkel fordul hátra a közeledő felé. Egy másik férfi az, díszes nemesi öltözékben. Olyanban, amit a gazdag üzletemberek viselnek, akik még a grófi címet, is pénzért veszik. Már az első pillanattól nem szimpatikus neki az idegen, de azért egy bájvigyor kíséretében rá köszön.
- Üdvözletem? – biccent a fejével.
- Maga lát engem? – rökönyödik meg az idegen. – Azt hittem, meghaltam, és szellem vagyok, ezért néz át rajtam mindenki. Csak arra emlékszem, hogy beleestem a vízbe, és…
- Nem szeretném megrémiszteni, de halottak vagyunk.
- Hogy mi? – hápogja az idegen, majd egy lélegzetvételnyi szünet után hisztérikus toporzékolásba, és fejfogdosásba kezd. – Halott! Nem lehetek halott! Még… még nem. Az az átkozott Tímár! Hogy hasítaná ketté az ördög a legnagyobb fejszéjével! Csaló, gazember. Meggyilkolt!
- Csillapodjon! Már teljesen mindegy. Nem tudom, ki az a Tímár, de szerintem már nem fogja többet zavarni.
- Mégis ki maga, hogy ilyen nagyeszűként viselkedik?
- Nevem Gróf Pongrácz István – még kedve lett volna hozzátenni, hogy mely birtokok tulajdonosa, de tudja, hogy ezekkel a földi javakkal már semmire nem megy, azért inkább hallgat róluk.
- Krisztyan Tódor – darálja a nevét a másik, közben úgy forgatja ide-oda sunyi szemeit, mint egy vadkan a disznóvadászaton. – Mi ez a hely? A pokol?
- Nem – ingatja a fejét Pongrácz. – El sem fogja hinni barátom, de ez az Alvilág. Ezen a tavon jár a révész, aki a holtakat viszi Hadész birodalmába. Hát nem kiábrándító, hogy az egyház mekkorát tévedett?
- De – mondja elnyújtottan Krisztyan, miközben kerekre nyitott fehér, élettelen szemeivel végigpásztázza a körülötte heverő sziklákat. – És maga mióta van itt? – fordul újra a Gróf felé.
- Régóta. Túlságosan is régóta. Miután meghaltam egy kicsit bolyongtam kint az élők között szellemként, de aztán hamar megtaláltam ezt a helyet. Ha nem lettek volna olyan sokan a várakozó holtak, már elmehettem volna a révésszel, de így még a csónakja közelébe sem kerülhettem.
- Én már nem is tudom, mennyi időt töltöttem odakint. Meglehet, hogy éveket is – azzal ránéz a kiázott bőrű kezére, és a már amúgy is eltorzult arca még jobban megráncolódik a látványtól. Leengedi a kezét, és tovább szemléli magát. Ahogy az öltözékére néz, felismeri Tímár Mihály ruháit, és megrökönyödésének egy káromkodással ad hangot. Míg az élők között járt, nem figyelt arra, hogy mi van rajta, annyira felzaklatta, hogy nem látják. Másrészt meg nem is volt igazán teste, csak miután eltemették. Folytatja az önmaga vizsgálatát. Megnézi a ruha zsebeit, és onnan két forint, és néhány, már teljesen szétázott papiros kerül elő. Hosszan nézegeti őket, közben a ruhájáról csepegő vízcseppek hangosan kopognak a földön. Végül aztán összetépi a papírokat, és a földre hajít mindent. A forintok csilingelve elgurulnak a földön, ő maga meg leül egy köre, hogy onnan nézze a vizet. Még nem dobott el magától így pénzt, de hát, itt minek tartogassa? A pénz csak az élőknek kell.
- Maga még egész emberien néz ki Gróf úr – mondja némi megvetéssel a hangjában. – Gondolom, szép békés élete volt, aztán egy karosszékben búcsúzott. Biztos elégedett azzal, amit elért.
- Azért, mert magár meggyilkolták, ne higgye, hogy engem nem gyötörtek gondok. Tudja, milyen, amikor az a nő, akit a legjobban szeret, mást választ maga helyett? Tudja milyen egy olyan világban élni, ahol úgy érzi, semmi keresnivalója?
- Igen tudom – vágja rá Tódor idegesen. – Még a gályarabságot is volt szerencsém megtapasztalni.
- Mit követett el? – folytatja sokkal szelídebben a gróf, s így a másik is megenyhül.
- Sikkasztás. Lopás, csalás és tömérdek hazugság. De ebben az átkozott tizenkilencedik században hogy lehet megélni máshogy? Bármiben lefogadom, hogy az a nyomorult Tímár is csak a csalásai által jutott előrébb. Engem is azért küldött Brazíliába, hogy eltegyen láb alól. Csőbe húzott az a… - dühében felpattan, és felkap egy kavicsot a földről. Elhajítja a víz felé, de azt nem veszi számításba, hogy a már teljesen szétázott bőre nem bírja az ekkora fizikai megpróbáltatást, és ezért a mutató ujja kiugrik a helyéről. Először elkerekedik a szeme a látványtól, de mivel nem érez fájdalmat, hamar megnyugszik, és elindul vissza, hogy leüljön, közben azzal bíbelődik, hogy helyre pofozza a keletkezett kárt.
- Nem kell beleolvadni feltétlen a világ szennyes dolgaiba – motyogja Pongrácz, miközben azt figyeli, hogy babrál az ujjával Krisztyan. – Én hátat fordítottam neki, és éltem a saját világom. Mint egy barokk úr.
- Szóval így készülnek a bolondok? – kacag fel a vízi hulla, aki közben visszaillesztette a mutatóujját.
- Inkább legyek bolond, mint egy senkiházi csaló – emeli fel büszkén a fejét a gróf. – Ha átadjuk magunkat a korunk árnyainak, a régi dicső idők eszméi végleg meghalnak, de én hiszem, a szívem mélyén még hiszem, hogy nincs veszve minden. Talán mások is vannak olyanok, mint én.
- Akkor ajánlom figyelmébe a sárgaházakat. Nyissa ki a szemét ember! Farkas törvények uralkodnak. Öl, vagy megölik. Hiába hangoztatják, hogy liberalizmus, meg emberi jogok. A szabad versenyes kapitalizmus mindent felülbírál. A valódi hatalom a nagypolgárok, és a kereskedők kezében van. Egyik sem egy igazságosságról ismert poszt.
- Akkor nyissa ki a fülét jóember! Nekem soha nem okozott gondot, hogy meg tudjak élni, mégis senki nem panaszkodhat arra, hogy átvertem volna. Mindenkivel úgy bántam, ahogy megérdemelte. Többeknek a gondját viseltem, aki pedig rászolgált, azt megbüntettem.
Krisztyan Tódor hangosan felkacag. Nagy kitörésében úgy dülöngél előre hátra, hogy majdnem legurul a szikláról, amire ült. Pongrácz István csak kimérten figyeli. Hatalmas önfegyelemre van szüksége, hogy ne vágja orrba a nevetőt. A kínlódásában még a szája is megremeg.
- Úgy beszél, mint egy nagy uralkodó – gúnyolódik Krisztyan, mikor már meg tud szólalni. – És mivel büntetett? Tömlöcbe záratta az illetőt?
- Igen. A házamban nem tűröm meg az erkölcstelen zaklatást, és az egyik báró elkövette ezt a hibát.
- Ó, és netán még most is ott sínylődik?
- Nem. Megszökött – legyint a gróf. – És vitte magával a nőt is, akit zaklatott.
- Tényleg tudja maga, hogy kell élni – röhög fáradtan újra Krisztyan. Kifullasztotta az előző hahota, és ezzel egy fokkal elviselhetőbb lett Pongrácz számára.
- Magánál biztos jobban – mondja némi sajnálattal a hangjában a gróf. – Tett valaha valamit másokért? Önzetlenül, és nem a saját érdekeit legelöl tartva?
Krisztyan arcáról hirtelen lehervad a mosoly. Lesüti a szemét, és a lábával piszkálni kezd egy kavicsot. Talán most, életében először hatalmába kerítette egy olyan érzés, ami csak a jó embereknek adatik meg, és amiből kevesebb van a világban, mint kellene. Felébredt benne a lelkiismeret.
- Talán kissé elrontottam az életem – mondja halkan. – Talán másképp kellett volna csinálnom. De befolyásolhatjuk e egyáltalán a sorsunk? Lehet, hogy eleve el van rendelve, kinek mi a feladata. Talán valakinek hátat kell fordítania a korának, és vállalnia, hogy őrültnek nézik, míg másnak be kell állnia kémnek, és zsarolni kényszerül. Végül is, miért lenne menny és pokol, ha eleve el van döntve minden? Mintha valaki megírta volna egy regényben.
- Hát ostoba egy regény lehet az, amiben ilyen alakok szerepelnek – kuncogja Pongrácz, és békülésképpen megereszt egy mosolyt Krisztyan felé.
Az fekete tó sima tükrét komótos hullámok törik meg. Ahogy elérik a partot halk morajlásba kezdenek. A két várakozó holt a zajra odafordítja a fejét. A víz felett gomolygó fekete füstből már hallják a révész evezőjét, ahogy a víz meg-megloccsan körülötte. Hamarosan meg is látják a fekete köpenyes alakot.
Mindketten felállnak, hogy úgy fogadhassák a csónakot. Az hamarosan partot is ér, és ők elindulnak, felé, hogy beszálljanak. Pongrácz már emelné a lábát a csónakba, de a révész felemeli a kezét, és álljt parancsol. A két halott értetlenül néz rá, mire az felemeli a kezét, összedörzsöli a mutatóujját a hüvelykujjával, majd a tenyerét tartja, és meg is rázogatja, hogy jelezze, oda vár valamit. Krisztyan Tódornak először elkerekedik a szeme, majd a zsebébe nyúl. Kezével csak a vizes textíliát tapintja, s ettől eszébe jut, hol a két forint.
- Hogy az a jó… - csap a homlokára, és mielőtt elkáromkodhatná magát, Pongrácz félbeszakítja.
- Nem igaz! Még az Alvilágban is a pénz körül forog minden? – toporzékol.
A révész megvonja a vállát, és ellöki a csónakot a parttól. A két halott homlokráncolva mered utána, és közben azon gondolkodnak, vajon mennyi időt kell majd eltölteniük egymás társaságában, és honnan szereznek majd pénzt? Talán a mai napig is ott állnak.