A Természet tisztelete, embertársunk szeretete, fontos része az életünknek! Ebből születik a Boldogság!

A jégmadár tudta…

A jégmadár már mindent tudott, nekem pedig halovány sejtésem se volt a dologról.

   A történések kezdete mindenkor a távoli múltban rejlik. Két ember, egymástól teljesen függetlenül halad, és teszi a dolgát, amely elrendeltetett számára. Sok esetben értetlenkedünk, elégedetlenkedünk, majd fordítunk egyet az életünk kerekén. Az idő fogytán, és mi sorban mondunk le az álmainkról. Az ifjúságunk kék madara úgy elhussant, hogy még az árnyékát se véltük fölfedezni. Ötvenöt esztendő emlékeit felelőtlenség újra megidézni. Belenézve a tükörbe látom a nyomait az arcomon. Örülök, hogy sikerült életben maradni, és több veszélyes helyzetből, ki penderülni. A környezetünkben élő emberek egyik része közveszélyes, a másik része önveszélyes! Százalékot szándékosan nem említek. Ebben az örvényben dobott a felszínre az életem. Számomra egy ilyen esze ment útvesztő jutott. Sok múlik azon, hogy milyen családba születünk, de tehetünk is a saját érdekünkbe…Legalább próbáljuk meg!

   A nyári hónapokra nem panaszkodhatom. Volt eső, napsütés és szivárvány a hegyek fölött. A fészekben csiviteltek a fecskék, szépen szaporodott a család a kicsiny otthonukban, az eresz alatt. A fiókák bőséges eleséget kaptak, majd irány a szelek szárnyán Afrika. Az öregek vezették a fiatalokat a viharos tengeren át, és tanították a tudatlan ifjúságot a túlélés trükkjeire. Időben keltek szárnyra a kolóniák, a jeges szél sem fordult ellenük. Pár éve a hírtelen jött sarki hideg sok védtelen madárkát megölt. Fürtökben melengették didergő testüket az erkélyünkön. Látni is borzalmas, és szívfájdító volt. A leszállásra kényszerült csapat, több napos késéssel folytatta az útját.

   Szerencsére az idén feltűnés nélkül indultak Dél felé. A mi fecskéink udvariasan elköszöntek a bejárati ajtó előtt. Tudtam, hogy mennek:- Jó utat kicsi fecskék! Tavasszal visszavárunk mindenkit!- mosolyogva integettem feléjük. Ők is csicseregtek valamit, és huss indultak is.

   Festői színekkel érkezett az ősz, minden perccel közelebb a vadkörtefa leveleihez. Pingálta, csiklandozta, végül ünneplőbe öltöztette. Elragadóan szép lett a szomszédos tölgy és amott a távolban a bükkfák. Az amerikai diófa oly ragyogó ruhát öltött magára, mintha egy ékszerész készítette volna, színaranyból. Szeptemberben föl zengett egy utolsót az erdők rejteke, bőgtek a bikák, és összecsattantak a gímszarvasok agancsai. A színes erdők apraja-nagyja készült a télre. Pontosan tudják a dolgukat, a szerint is cselekednek. Az encián lassan magba vált és lila szőnyeget terített az őszi kikerics. Ezzel véget ért az idei virágnyílás, erdőkön-mezőkön. Ők mindent megtettek, hogy jövő tavasszal ismét találkozzunk.

   Aggodalmaskodva figyeljük a tél közeledtét. Sok apró jele van a léptei neszének, csak figyelni kell a Természet rezdüléseire. Hófelhők takarják a szürke, szomorú eget. A kabáton az utolsó gombot is bezárjuk. Gyorsabban kapkodjuk lépteink, sietősen. A padok üresen ásítoznak a kopasz fák alatt. Reggel a dér csipkézi az árvaságban tengődő levelek szélét. A fák nyújtózkodó karjain cinkék vitatkoznak. Bohóckodó népség, az egyszer szent!

A patak partján, egyre vastagodik a jég, és szűkül a víz folyása. A fűzfaágak magukat csodálják a csillogó tükörben. Hajukat fésültetik a feltámadó széllel, és jobbra-ballra lengetik. Régi barátság van köztük, megteheti.

   Ott állok azon a vénséges vén kőhídon, és figyelek mindent, ami él és mozog. A bokrok olyanok, mint a gyermekrajzok. Egyik ág erre, a másik arra, végül a gyerek összefirkálja a fehér lapot. Hát pont így mutatnak a bokrok sorai a vízparton. Verebek érkeznek ricsajozva, majd tovaszállnak a háztetőre. Jót mosolygok rajtuk. Okos kis madár ez a szürke veréb: Rögvest beköltözik a fecskék fészkébe, ha azok kitették a lábukat.

Sok itt telelő madarunk ezt cselekszi:- a tapasztalat életet menthet.-

A Természetben minden ésszerűen működik… Csak az emberekkel akad némi bi-bi. Ott valahogy minden a visszájára fordul.

A gondolataim a múltba révedeztek, amikor balkéz felől berepül egy jégmadár. Csodálatos látvány! Mint egy ragyogó drágakő. Alig hiszek a szememnek. Rá telepedik a fűzfa ágára, amely a vízbe lógatja magát.

   Időközben kisütött a Nap a hátam mögött. A fényben ragyognak, a tömzsi madárka testén a tollak végén az azúrkék haránt csíkok. Vállai sötétzöldek, a farok sötétkék. Az test alsó része rozsdabarna, míg a rövid lábak, élénk pirosak. Most épp a fejtetőt látom, ahol sötét zöld. Csillog-ragyog a csöppnyi toll kupac. Jelen pillanatban a zsákmány érdekli, és nem az én jelenlétem. Bizonyára a horgásztóról érkezett, ami itt található pár száz méterre. Fotókról jól ismerem a madárkát, ám azt nem gondoltam, hogy ötvenöt év kell a személyes találkozóhoz. A Természet „tökéletes” teremtménye! Ő lett számomra a boldogság Kék madara. Akkor hagytam magára az öreg kőhidat, amikor a jégmadár visszatért a horgásztó irányába.

   A nyomába szegődtem odahaza, és mindent tudni akartam az életéről. A csilli-villi madárkát a szívembe zártam. Egy különös érzés ragadott magával: - Mintha üzent volna nékem a két ragyogó gomb szemével. A szeme mögött a rozsdafolt egy kis fehérrel, még ezt is tökéletesen láttam, oly közel repült el.-

   Más, egyéb dolgok kerültek előtérbe, hiszen élni kell valamiből. Egy veszélyes hullámvasúton ülök a gyerkőceimmel. Szerencsére, sok mindent értenek az őket körül ölelő világból. Mint munkanélkülinek, időm, mint tengerben a vízcsepp. Tökéletes adomány egy olyan valakinek, aki Írói munkára adta a fejét. A „rendszerváltás” témája, kiapadhatatlan forrás a látó, és halló ember számára. Rengeteget novella kerül ki a kezem alól. Ma már sok a megjelenési lehetőség, csak az a gond, hogy az alkotó is forintokból él! A pénzes pályázatok nem ezen a társadalmi szinten találhatók! Bármilyen Művészi Alkotásokról beszélünk, mindegyikre érvényes. A Magyar Kultúra nagy része Önköltséges alapon lélegezteti az Ország pezsgését. A nincstelen Művelődési Házakat, az „Amatőr” Művészek teszik színesebbé a belső falakat, tereket. Gondolom, semmi újat nem mondtam ezzel.

   Szerencsémre több témakörben is jól forgatom a tollam. Természet szeretet, szociográf- dokumentálás, családkutatás, stb. Novellák, elbeszélések, versek, és mind ehhez, tökéletes kiegészítő a Fotózás. Nehezen barátkoztam meg a mellettem rohanó fejlődéssel. A számítógép, majd a Net. Lassan lopózott be a tudatomba. Sokáig tollal írtam a történeteimet. Hamisítatlan kéziratok! Ritka, mint a fehér holló. Fantasztikus hangulata van a suhanó betűknek, soroknak. Nyomon követhető az Író hangulat változásai, a szereplőkhöz fűződő viszonya. Egy grafológus azt mondaná, hogy:- sokan írták tele a spirálfüzetet.-

   Végül megadtam magam a technikának, és a géphez ültem a billentyűkhöz. Egyik lépés hozza a másikat. Nyomtatni kezdtem a műveimet, olvasókat gyűjtöttem. Így el is voltam egy darabig, majd kiütéssel győzött a NET. Mennyit szenvedtem, mire úgy ahogy kezelni tudom. Levelezések, Fórumok, Weboldalak, és egyszer csak megjelent Ő. Azt hittem, leesek a székről. Végre valami megmozdult a világban, Értem! Minden bizodalmam a család- történetekben volt, hogy Valaki, vagy valakik fölfigyelnek a munkámra. Szép elismeréseket hozott a pályázatokon a Természet szeretetem. Irodalmi folyóirat örömmel közli le a novelláim…Az ismeretlen férfi, őszinte érdeklődéssel fordult a munkáim felé. Levelezést, a telefonálás váltotta föl, majd ezt követte egy személyes találkozás. No ekkor lőtt közénk Ámor nyila, amelyet akkor nem érzékeltünk.- A virágcsokor a mai napig is meg van! Eszembe nem jutott kipenderíteni.- A közösen töltött percek – a múltban- gyorsan leperegtek, és itt is volt a búcsúzás. A család régi történetei lassan hálót szövögettek körénk. Mi pedig egy pillanatra sem tiltakoztunk. A téli hónapok jönnek-mennek, és most én megyek Hozzá. A délelőtt gyorsan tovaszáll, mint egy édes álom. Délután, díjátadó ünnepségen van jelenésem, elhozom a Fő-díjat. Boldog vagyok, de nagyon!

Közben a jégmadárról sem feledkezem el. A kék madárka nyomába szegődöm, Ő lett az én Boldogság madaram. Tud valamit ez a csillogó kék tollacska!

   Szimbolikája alapján az értelmezési kulcs: új melegség, napfény, szeretet és gyarapodás.

Az aktív időszak az életében a Tél, és téli napforduló.

A Béke és a Szeretet Szimbóluma. A mitológiában:- A szerelmesek jégmadárrá változtatva visszakapják az Életüket.- Életet merít a vízből. A kék szín a Jupiter bolygó színe az asztrológiában.

Előfordulása, majdnem egész Európában.

A madárka élettartama, két esztendő!

    Az ivarérettsége egy éves korától teszi alkalmassá a családalapításra. A költési időszak áprilistól- szeptemberig tevődik. A partnerek szezonon belül is cserélődhetnek. A fészekaljban, hat-hét fehér tojást melengetnek. Felváltva kotlanak, huszonegy napig. Igazából a fészek nem hagyományosan készül, mint általában a madaraknál megszokott.

A víz felett, a meredek parti falban, alagutat vájnak, a folyosó vége kibővül, ott fejlődnek a fiókák, akár huszonhét napig is. A táplálékuk, apró halak, rákok, békák, fürge csellére és tüskés pikóra vadászik. Nagyszerű élményt jelent figyelni a jégmadarak zsákmányszerző manővereit. Úszni egyáltalán nem tud! Ez a „trópusi pillangó” boldogságot hozott az életembe…

   A dolgos hétköznapokra lehullott a hó, és a félelem. A „társadalom” küldött egy levelet, amelyben az állott, hogy az ötvenöt éves, ősz fejemet, munkára fogják nevelni! A közcélú munka, kötelező, bármi légyen az! A törvény mindenek fölött, még akkor is, ha rámegy az egészségem. Öt hónapig elemeztem a gyermekek magatartását, egy jéghideg folyosón. Természetesen, magamra is kellő időt fordítottam. Miként változik meg a viszonyom a körülöttem lévő emberekkel szemben. Értelmiségi felnőttek hagyták tárva-nyitva az ajtót maguk mögött, minket semmibe véve! Később valami halványan derengeni kezdett a fejükben:-„Nem fáznak?”-

   Nem, nem fáztunk, megfagytunk! A XXI. Században, fogyóeszköz lett az emberek élete. Majd jön helyetted másik, aki a munkát elvégzi. A halvány remény, amely bennünk lappangott, teljesen jéggé keményedett a szívünkben. A váltótársam is egyre betegebb lett. Lila volt a bőre színe, mire leváltottam. Egy teremtett lélek nem akadt, aki segített volna rajtunk. A mínuszok ott sündörögtek körülöttünk, kajánul az arcunkba vihogtak. Jégcsapok sorakoztak alá a csatornákról, és egyre csak jött a Tél Fejedelme. Riadt szemekkel néztük a jelentéseket, hogy megint havazik, és havazik. Soha nem lesz vége ennek a kegyetlenségnek, embertelenségnek! Percekre bontva az időt és harcolni az egészségünkért, kemény feladat volt. Szívesen mellém invitáltam volna a politikus urakat, a kispadra. Azt azért, mint ülőalkalmatosságot használhattuk. Fokozatosan alakult át a véleményem a tisztelt, társadalomról! Gondoskodott arról, a terjeszkedő izületi gyulladásom. Gyűlöltem a hideget, és egyre feszültebb lettem, robbanékony. Panaszaink, süket fülekre találtak. Most okkal kérdezhetik, hogy miként bírtam ki?

   Úgy, hogy volt egy szeretett lélek, aki minden áldott nap fölhívott telefonon. Az Ő hangja áthatolt a jégbe csomagolt szívemen és egy kis fényt gyújtott odabent. Az volt az igazi Csoda! Tudom, hogy felelősséggel járó munkát végez, ami minden gondolatát leköti. Akár el is felejthetett volna, hiszen ki vagyok én Néki? Kegyetlen lassúsággal teltek az órák. Egyetlen éltetőerő létezett számomra, amelyet Ő küldött. Úgy kapaszkodtam a szavaiba, mint a fuldokló a gyenge faágakba. Két, személyes találkozáson már túl voltunk. Valósemléket őrzünk magunkban. Cupidó pajkos, lövöldöző játéka nála is célba talált.

Türelmesen, kedvesen hallgatta csacska szavaim, talán mosolyt is fakasztottam az arcára. Hagyta, hogy lángoljak, máglyát rakjak a szavaimból, és a mellett melengessem, átfagyott testem. Nincs jó arcmemóriám, de Őt, tökéletesen rögzítettem az agytekervényeimben. Szeretem a hangját, a mosolyát a szemének villanását. Becsülöm a gondolatait, s a váratlanul betoppanó bájos humorát. Nem tudom, miként csinálja, elfelejtem a terhekkel pakolt éveket, és csak a jelen létezik. Egy olyan jelen, ami tele van szép dolgokkal. Ezeket az élményeket ő tárja elém, és kínálgatja, hogy csemegézzek kedvemre. A világ kincséért meg nem sértene!

Valahogy így néz ki az az ember, akire most nagy szükségem van. Lehet, hogy a parázs egy gombostűfej méretű, ám egyszer majd lángra lobban, ha eljön az idő. De akkor sem történik semmi baj, ha életünk végéig izzik. Láttam én már nagy lánggal tovalobbant szerelmet. Koszorúkkal letakart ifjú éveket.” Amíg a halál el nem választ”- mondja a fogadalom, és mi minden történik utána?

   Számomra, úgy jó minden, ahogy történek a dolgok. A tél hosszúra nyújtja karjait, és még a márciust is keblére öleli. Éjszaka havazik a lámpák fényében, reggel pedig tündököl a napsugaraiban. Délután ismét itt a csalóka tavasz, és dalolgatnak, csacsognak a madarak. Talán a zimankós telet akarják távozásra bírni. Ki tudja előre, hogy mi történik majd holnap? A távoli hegyek fölött nehéz hó paplanok nyújtózkodnak véges végig. Mint mindig megyek a dolgomra, és kit látnak ismét szemeim? A jégmadár éberen figyel a víztükörbe. Mozdulatlan, még a szellő sem zavarja a nagy koncentrálásban. Odatelepedett mellé, és figyeli, hogy eredményes lesz-e a vadászat? Én gyönyörködöm a Vízi Királyban, a szellő a Jégmadárban, a Halászmadár pedig a csilingelő patakmederben. A horgászok gyűlölik ezt a barangoló madarat! A költés időszakában a család naponta, száz kis halat nyeldes le!

   Látványosan zsákmányol. Mint egy nehézsúly, bevágódik a tó, vagy patak vizébe, és a csőrének késéles káváival megragadja a gyanútlan prédát. Alulról észlelve a mozdulatot olyan, mint ha rozsdavörös falevél hullna alá. Tökéletes, álcaruhával rendelkezik. A fölülről érkező ragadozók, víznek látják, azúrkéken csillogó tollacskáit. A „kék” madár, tollastól, mindenestől kb. 40gr. Szárnyait széttárva 25cm-es felületet csillogtat a Nap fénye.

Az okosan szerzett falatot, ágakhoz, oszlopokhoz csapkodja és megöli. Ezt követően, eligazítja a zsákmányt, és –fejjel előre- nyeli le. Az úszók és a szálkák nem akadnak a torkán.

Kucorgó lábain, piros „csizmát” visel. Repülés közben jellegzetes „tit” „tiit-tüt” vagy „tyí” magas hangokat ad.

   Mily különös, hogy az életem miként terelget az utamon!? A „véletlenül” kezembe került vadászlapban az áll, hogy Nemzetközi Kiállítást rendeznek. Ott a helyem! Szeretnék a saját szememmel egy ilyet látni. Vadászfegyverek, trófeák, horgász kellékek ezer apró darabja.  Nem tagadom, gyorsan megszületett a gondolat a fejemben, hogy: - „Eggyel több ok a találkozásra, bűntudat nélkül!”- úgy számoltam a napokat, mint gyermekkoromban, hogy mikor jön a Mikulás!

   A szívem a torkomban dobogott, amikor megláttam, hogy ott ül a padon. Mint egy aranyos kis fiú a gyermekkorom szép emlékéből. Nyakunkba vettük a várost, jártunk föld alatt, és föld felett. Az én boldog lelkem pedig szállt szabadon és a tündérekkel játszott. A kiállításon mindent alaposan megszemléltünk, egymást is beleértve. A múlt emlékeiből egy egészen különleges világot vontunk körénk. Csak mi ketten léteztünk, és csillogó szemekkel mondtuk a magunkét. Az idő ismét gyorsan tovaszaladt. A fejemben pedig képek özöne villant újra és újra. Én, aki az erdők világához vagyok szokva, egy zsibongó, kusza környezetbe bámultam ki a fejemből. Nehezen jött az esti álom a szememre. A sok ócska lomot ki kellett dobálnom az emlékezetemből. Hajnal felé végeztem, és jött az álom a szememre. Minden kedves mozdulata, szava, mosolya velem maradt. Reggel, amikor felébredtem, kopogtak a szívem ajtaján: a szép verseim sorakoztak, amelyek Néki üzentek.

   A „Boldogság” egyáltalán nem olyan bonyolult dolog, mint azt oly sokszor gondoljuk. Ha látjuk, hogy felénk tart, tárjuk szélesre szívünk kapuját. Ez itt már nem a hormonok háborúja. A Szeretet-völgyében sétálunk, és csodáljuk a Természet földi kincseit, benne a Nőt és a Férfit! Hiszen mi magunk is egyszeri, és megismételhetetlen szüleményei vagyunk a Léleknek.  Óh’ május, hogy várlak, hogy elhozd Őt!  Lassan bandukoltak a napok, hetek. Csodálatos történeteket vetek a hófehér papírokra. Volt ott öröm, és bánat, hullottak a könnyek. Megjelent az ősz a zimankós tél, és a szerelmetes szép tavasz. Rengeteget dolgoztam, hiszen a Múzsa, Alkotótársamnak szegődött. Nincs ez mindig így!

   Egyszer csak a madárdalos telefonom jelez. Jön a -régen látott, de nem régen hallott- kedves. A csodás virágcsokor a vázába kerül, mi pedig menetkészen a hegyek felé irányítjuk lépteink. Ez a májusi nap a kettőnké. Ma vagyok ötvenöt éves, de nem árulom el. Titok!!

A dimbes-dombos rét fölött dalol a pacsirta, repül a kékségbe, majd zuhanó repülésben visszatér. Holló köröz a gyümölcsfák, virágcsokrai fölött. Amott fácán kakas veszekedik talán a róka komával,- ki tudja?-

   Zöld bársony takarja a határt, barna szántásokkal vegyítve. Szemes lepke libben a virágról az elhaladó árnyékunk, ijesztette meg. A közelben virágzó akác fürtös virágán megpihen. Az útmentén ibolyák, háromszínű árvácskák. Akad itt minden ebben a földi paradicsomban. Ádám és Éva! A szemünk csillogása szavak nélkül beszél. Én haladok elől, és időben jelzem a látnivalókat. Nem olyan egyszerű dolog a természet kincseit észlelni. Sok évtized tapasztalata áll mögöttem. A fény játéka sok élőlénynek menedéket nyúlt. Állatoknak, növényeknek, embereknek.

   Egy víztározó mellett kanyargó ösvényen lépkedünk, és hallgatjuk az erdő muzsikáját. Jól érezni a víz jellegzetes szagát. Hallom amint ezek a csalfa lombok ki beszélnek kettőnket. Elmosolyodom. Pletykás népség ez egyszer szent. De mindent megbocsátok nékik!

-         Nézd, mi van ott!- mutatok a víz felé, ahol a jégmadarak parádéznak.

-         Mit csinálnak ilyenkor?- kérdi az úti társam, suttogva.

-         Nászi repülésben bravúroznak.- adom meg a rövid választ.

-         Ezt még soha nem láttam!

-         Én sem! Bár hónapok óta, személyesen is ismerem a jégmadarat. November elején láttam a patakparton, majd március közepén ismét.- miközben beszélek, egyetlen pillanatra sem tévesztjük szem elől a ragyogó kék madarakat. Dürögés közben hangos üldözőrepülést folytatnak. A tarajos víz fölé repülnek, majd, huss! A magas nyírfacsúcs fölé s így játszanak órákon keresztül. A hím a nőstényt a költőhelyre „vezeti”. A hím már megkezdi az ásó munkálatokat,  a párjával közösen fejezik be a folyosó kikotrását. Az üreg végét ki bővítik a fiókák számára.

-         Elképesztő, hogy mennyi mindent tudsz a természetről. Ámulattal hallgatom szavaid.

-         Ugyan, nincs ebben semmi ördöngős! Te meg a nagyvárosban ismered ki a járást.- válaszolok, és megérintem a karját.- rengeteg szakirodalom szól a madarakról, virágokról, lepkékről, gombákról, amelyek az erdők-rétek lakói. A gyönyörű jégmadárnak is nyomába eredtem. Ezért tudok most mesélni róla.

-         Milyen hosszú folyosót kaparnak?- társam egyre érdeklődőbb az események iránt.

-         Akár, egy méteres is lehet. A nászra készülő pár a lábukkal „lapátolja” ki a laza homokos talajt. Ezt a hímet nem ejtették a fejére! Becsalja a tojót, és kezdődik a „Nászetetés”. A szerelmetes hím, táplálékot hoz a nősténynek:

Csüngő szárnyakkal lekuporodik a tojó elé, és felé nyújtja a halat. Gondoskodik a tojó megfelelő kondijáról. A hat-hét fehér tojáson fölváltva kotlanak, huszonegy napig. A kicsiket is közösen etetik. A fiókák egész különlegesen viselkednek: ”önzetlenek!”  Ez abban nyilvánul meg, hogy: aki evett, odébb húzódik, helyt adva a következőnek. Amikor idősebbek lesznek „táplálékirigység” mutatkozik a kis madaraknál. A szülők etetést követően, rendszeresen lefürödnek.- A fiókák ürüléke a folyosón folyik ki a szabadba.-

Kedves Barátom ennyit tudok a jégmadárról, Latin nevén: Alcedo atthis!!

Ja! És akad még egy apróság. A méhészek is haragszanak, - bár ok nélkül- erre a ragyogó „Trópusi Pillangóra”

-         Kedvesem, köszönöm szépen, mind azt, amit hallottam. Soha nem felejtem el ezt az élményt, amelynek részese voltam, melletted.- gyöngéden megsimogatja az arcomat, és a szemében ott csillog az üzenet.

-         Menjünk, mert a hegy nem jön elénk.- mondom, s oly csendesen haladunk a keskeny erdei ösvényen, mint egy álom. Érzem a férfi tekintetét, bele borzong a lelkem. Végre én is adhatok valami maradandót, valami feledhetetlen „ajándékot.” Utunkat a fák susogása és a kék égből jövő fények kísérik. A földön lila, sárga virágok illatoznak, és bódítják a méhecskéket. Minden mesébe illően gyönyörű. Az út jobbra-balra kígyózik, és mi ketten mögöttünk hagyjuk az emberek komisz világát.

   Itt fönn a hegytetőről látjuk, hogy kitárult elénk a világ, és itt is nyílik szép virág. Habos fehér felhőkben szabadon száll a sas madár. Érzem, amint az útitársam a vállamra teszi a kezét, és magához ölel, hogy ne fázzak a hűvös szélben. Pont erre gondoltam!