A kis kutyák is szeretnek világot látni....

KORMOS

„Soha többet ilyet nem teszek” című fogadalmat  december 13-án hatályon kívül helyezem, érvényét veszítette. Igazság szerint nem én lettem a fogadalomszegő, hanem egészen más valaki. Mire észre vettem a „ baj „ meg történt…

Szeretek magammal békességben élni és a kis falut magam mögött  felejtve elindultam kedves  hegyeim felé. Mendegéltem, mendegéltem a Mulató dombon kisimított aszfalt úton és jól hallom, hogy az utolsó házakban lakó kutyák hangja utánam szalad…

időnként meg állok, vissza tekintek a távolban ébredő reggelre. Mesébe illő szép dolgokat láthat az ember szeme világa. Lehet érzékelni, hogy a természet él és lüktet. Elnehezült lusta felhők mögül settenkedik fölfelé a Nap, hogy szokásos égi útját meg tegye. Még csak a felét látom, pirosan izzik, jól befűtött magának. A völgybe betette nagy fenekét a köd a falu eltűnt a tekintetem  elől. Az is könnyen meg lehet, hogy velem fog majd tartani és társam lesz a mai napra. Majd meglátom, miként dönt felőlem. Ismét a hegyek vonulatára figyelek és szép emlékek jutnak eszembe a nyárról, a tova illant tavaszról. Színes virágok akik rám vártak a Világos-hegy oldalában, majd a bokrok oltalmában eltűnő őzek, akik tudtomra adták, hogy meg zavartam délelőtti sziesztájukat. Mély öblös hangon riasztottak, majd ez a világgá küldött indulat vissza verődött a domboldalakról.

Tudok örülni a szabadságomnak, az egészségemnek, a hosszabbítást nyert életemnek.

Előttem ám egy kicsit balra  a Havas –hegy és a Kávatető nyergében, különböző árnyalatú kék színek tevődnek egymás fölé, glóriaként ott a bodros fehérség  ami a Tóthegyes csúcsára tart. Én is oda igyekszem némi nehézség árán, biztosan fogunk találkozni ha meg vár.

Valami  a gumicsizmám sarkához érintődik, szinte alig érezhetően,- de megéreztem.

-         hát te mikor kerültél ide? Szerintem haza kellene menned mert én messzire megyek, és te nem fogod bírni az utat.-

világosítom föl a fekete, bársonyos bundájú kis kutyát. Be villan egy három évvel ez előtti történet, ám annak egy német juhászkutya volt a főszereplője. Meg kell hagyni, gyönyörű napot töltöttünk együtt, akkor tavasz volt.

Most nagyon várjuk a hótakarót, a kertek alatt itt somfordáló karácsonyt, ami úgy igazi ,hogy a fenyőfát fehér csillogás kíséri, s ezer színre pattan.

Nem lépek fel határozottan az útitársam ellen, és szívtelenül sem hajkurászom vissza a faluba.         Tiszteletben tartom döntését. Bizonyára jól meggondolta, fontolta a dolgot és így látja jónak. Ám bármelyik pillanatban futásnak eredhet hazafelé. Kellő tapasztalattal tanulmányozom a kiskutya viselkedését, ennek esze ágába nincs itt hagyni engem. Már megint a jószág hozott határozatot. Ezzel a nővel akar maradni és felsétálni a hegy tetejére, és szétnézni a ködbe csomagolt tájon…

Az ízléstelenül megrenovált keresztet fotózom, a fekete gombóc beleszimatol a szürke fotóstáskámba, majd kolbászillatot nem találva odébb szalad a tölgyfaleveleken. A Gömöri rét aljában átvágtunk az alig csordogáló patakon majd keresztüllépkedünk a Falábú réten ahol a tavaszi hérics alussza téli álmát. Négylábú társamon látszik, hogy jól érzi magát az új illatok birodalmában. Kis kalapallag – Nagy kalapallag, jobbra út, balra út, ám a kutyó rajtam tartja fél szemét, hogy ez a fekete kabátos nő merre teszi lépteit. Szajkók veszekszenek a fejünk felett, szétkiabálják, hogy kutyás asszony zaklatja az erdő békességét. Azt nem tudom kinek kiabálnak mert egyetlen vadat sem látunk megugrani. Őzek hangja nélkül kel a reggel. Gazdák erdejében, a tölgyfalevelek alatt foltos szalamandrákat látok megfontoltan lépkedni az emlékezetemben… Már biztosan alszanak, majd ébrednek ha megérkezik az avart melengető kikelet. Jobb oldalt a domb tetején smaragdzöld mohába csomagolt óriáskövek bámészkodnak és időnként kifigyelik az arrafelé legelésző muflonokat. Életre keltek a mohák és olajzöld zuzmók és színes színfoltjai lettek a színtelen megfakult világnak. A fenyvest magunk mögött hagyva enyhe gyantaillatával, kilépünk a Disznósrétre. Baloldalt egészen a Máspatakig letarolták a tölgyes erdőt amelyen valaha sárga színű fagyöngyök ékeskedtek. A Világoshegy nyugati oldalát fenyőfák kis csoportja színezi zöldre, szomszédságában a még meghagyott tölgyes alussza édes álmát, és a madarak énekében ringatja magát. Ezen a területen is beletaroltak gyermekkorom emlékébe, ami keskeny ösvényt rejtett a hegyre fölvezetve.

A csendesen csörgedező patak széléig meg sem álltak a fák mészárlásával. Így lehet jól, szakszerűen hegycsuszamlást előkészíteni. Odafent a csúcson több tonnás sziklatömbök útra készen várnak. Ezeken a sziklákon virít áprilisban a leánykökörcsin, fekete kökörcsin, majd virágot bont a sárga kövirózsa. A pöttömnyi kis barátommal nekilódulunk a meredek résznek. Én már pihegek, ő csodálkozik barna gombszemeivel. Az együttérzést látom benne. A vizesárok szélét elérve autózúgást hallunk, még három lépés kellett volna, hogy eltűnjünk az erdész szeme elől. Pech! Nem sikerült. A motor leáll, ő az autóból kiszáll és felém fütyül. Nem akarom meghallani. Teszek két lépést majd a mozgást észlelve lentről újabb fütty.

-         csak nem gondolja, hogy a hegyoldalról lemegyek mert ő úgy akarja?!

-         Hova megy? –üvölti tele a hegyoldalt. Amiért jöttem az most százfelé szaladt. Amilyen halkan csak tudok visszakiáltok.

-         A Tóthegyesbe!

-         Oda ne menjen! Vadászok vannak.

-         Nádaskút? –kérdezek vissza

-         Jó! –jön a megadó válasz.

Idegeimre megy ez a hazudós erdész. Amióta idekerült gyermekkorom szép világába, mindig el akar kergetni a területről, én pedig makacsul ragaszkodom hozzá. Turistajelzéseken megyek, semmi rosszat nem teszek. Zajtalanul fotózok, és írom izgalmas történeteimet az erdők titokzatos életéről. A kutyón felejtem a tekintetem: -még jó, hogy a csendes társamat nem fedezte föl és mint kóbor kutyát nem lőtte ki mellőlem. Kormos időről időre előre szalad,  de nagyon megértő velem mint emberrel. Leül, türelmesen várja, hogy kipihegjem magam, majd tovább haladunk fölfelé. Hál' Istennek szeretettel bánik velem ez a kiskutya, bár alig látszik ki a földről. Időnként rám szegezi csillogó tekintetét kérdőn: már megint megálltál szuszogni, így soha nem érünk föl a hegy csúcsára.

Az erdész körül szaladgálnak az én gondolataim. Ezek a találkozások mindig „érdekesek”. A nagy gondolkodásban el is felejtettem az imént kötött egyezséget. De hát mit is lehet várni egy buta nőtől? A nők és férfiak kapcsolatát elemzem, a lábam pedig valamilyen oknál fogva a Tóthegyesbe visz. Mire felocsúdok filozofikus elemzéseimből – amit az erdész „bácsinak” köszönhetek- ott állunk a társammal a célállomás tetején és körülölel minket a köd nagy fehérséggel. Istenem milyen érthetetlenek ezek a nők! Hiába beszél nekik az erdész…

A vadonatúj mobilomat ismét előveszem – A Jáger rétnél segélyhívást jelzett.-  most kicsörög és az otthonomat hívom.

-         Szia Krisztián! Tudod honnan hívlak?

-         Messziről. –Felel röviden a srác.

-         A Tóthegyes tetejéről, de nem vagyok egyedül. Velem jött egy aranyos kiskutya. Bundája fekete csillogó, elől fehér csokornyakkendőt visel. A nyakán kék nyakörv díszeleg. Éppen rám néz barna szemecskéjével, tudja, hogy róla beszélek. A két füle előre lifeg a szemöldöke fölé. Kiderült, hogy szereti a margarinos mézes kenyeret, együtt ebédeltünk az imént. Ennyi! Szia!

-         Szia! -Köszön el a fiam jóízű nevetés kíséretében.

Azért nem mindenkinek van ilyen anyukája…

A köd össze-vissza sedereg az erdőn, réten. Szeretem a párás levegőt, mert könnyebben lélegzem. Jó időeredménnyel haladok az utamon. A gomolygó fehérség ellenére is látom, hogy Kormos mit művel körülöttem. Élvezi az erdő adta szabadságot és az én szerény személyemet. Igazi csendes társ, akinek még a nap folyamán nem is hallottam a hangját. Tud ő egyáltalán ugatni? A hegy szikláit hátrahagyva a Nádas-kút a következő úti cél. Az előbbi szagösvényen halad előttem a kutyó, de én jobbra fordulva, balra caccogok és a jelzést halva repül felém.

-         Koma, nem arra megyünk amerről jöttünk!

Bükkfák fémes csillogása, az avarból előbukkanó rönkökön csontszínű taplók születnek. Érintetlenül hagyom a témát, hiszen a természet komponálta csendélet hibátlan, majd neki hasalva fotózok. A gépben 400-as film lakozik, ehhez a gyér fényhez éppen megfelel. Farönkön vörös tölgyfa levelek, fehér tapló, barna paszpóllal díszítve. Amott emeletes tapló született, a régiek zöld nyálkával takarva. Gazdag a kínálat, nem győzök válogatni, mi legyen az, amit a mulandóság elől megmentek.

   A kutyó is feltalálja magát a disznószaggal vegyített illatok világában. Fűrészgépek hullámzó hangját hozza magával a meleg áramlat. Valahol megint gyilkolják az öreg és fiatal tölgyfákat, s a végén marad a kietlen pusztaság amit hamarosan felver a gaz és hernyók milliói telepednek meg benne háborítatlanul.

   A fekete gombóc boldogsága nem ismer határokat. Jobbra iramodik, majd balra, és visszatér elém a gyalult útra. Jó dolog gyönyörködni a jószág vágtázó mozdulataiban. Először lassan settenkedik, szinte belelapul a növényzetbe, majd onnan őz módjára nagyokat szökell, a végén elnyúlt testtel fekszik a levegőre és a nemes vad nyomában suhan, mint a nyíl. Örülök, hogy velem van Kormos. Okos, értelmes, szófogadó kiskutya. Boldog lehet a valódi gazdája, ott a falu szélén az utolsó házban…

   A széles földúton jövünk lefelé, egyik kanyar erre, a másik arra. Miközben az eb eltűnik, majd ismét előtűnik. Körülbelül sejtem milyen gondolatok lehetnek csöppnyi buksijában.

-         Azt még megértem, hogy felfelé lépten-nyomon szuszogott, pihegett, meg-megállt, de még lefelé sem tud haladni! Ez már mindennek a teteje. Pedig szerintem nincs csodásabb a közös vadászatnál. Ha ez a nő nem szerencsétlenkedne a hátsó két lábán, és kutyát tudna magából csinálni, fantasztikus dolgokra lennénk képesek! Ő megriasztaná a vadat, én pedig lesből a torkának ugorva elkapnám. Csak tudnám mi olyan nehéz ebben? Már megint megállt és les. – gondolhatja magában.

Hihetetlen, hogy mennyi értelem lakozik egy állatban. Igaz Kormos neki rugaszkodik a széltelen erdőnek, de azt nem ész nélkül cselekszi. Nem a mindent elvakító vadászszenvedélye hajtja, hogy veszedelembe kerüljön. Inkább a játékos pajkosságot vélem felfedezni a magatartásában. Jó barátot keres, kivel együtt tudna szaladni, aztán bunyózhatnának csupa bolondosságból. Erre célra tökéletesen megfelelne egy őzgida, egy muflon gyerek, akár a kis róka is. A bársonyos gombóc leáll előttem az út szélére, fülecskéit radarként működteti, nedves nóziával beleszaglászik a szél útjába, feszülten figyel a bokrok sűrűjében, és huss, már meg is van az uticél. Jobb oldalt a völgynek iramlik, pár perc múltán egészen másik helyről kicaflat a kanyargós földútra.

   Egyáltalán nem sietek, sok kedves emlék villan fel az emlékezetemben. Akkor nyár volt, amott a pataknál a sűrűből két őz riadt álmából. A csendesen folydogáló vizet átugorva egyik őz a másik nyakába ugrott nagy igyekezettel, majd a következő pillanatban rendeződtek és neki iramodtak a Világos-hegy oltalmának.

    Ezt az irtást ahol most járunk idén télen produkálta az ember. Láttam a rakodógépeket, hallottam a fűrészgépek zúgását, fűrészporos halálszaga volt a tájnak. Ám a tavasz magával hozta az énekes madarakat akik hiába keresték régi otthonukat. A tarolással megszűnik „pipázni” a tölgyes erdő. Eső után ezeken a helyeken oszlopszerű vízpára emelkedik, ami gyorsan visszaszáll az égbe, majd vízözönként érkezik.  A lombkoronák sok-sok hektoliter vizet fent tartottak, és kortyonként hullt alá, ha a szél megmozgatta az erdők bóbitáját. Még órák múlva is vízcseppek érkeztek a magasból bár a madarak már régen dalra fakadtak, jelezve, hogy kisütött a nap.  Nagyon sok lakója van a vegyes telepítésű területeknek. Oltalmat, védelmet nyújtanak az állatvilág apróságainak. Az ilyen részeken szívesen libbennek át a gyöngyházlepkék is. Nagyszerű élményt jelent ha fölzúg a fenyves erdő, majd a szél átköltözik a tölgyesbe és a dombok hátán elsuhan a szőke bükkbe. A völgyekbe beszorulva sereg-forog morajlik a hang, összekeveredik a repülőgép zúgásával. Az árnyékkal táncoló fények mesébe illően szépek, amint a víz hullámainak képzetét sugallják. A rikácsoló holló bevált a zöld lombkorona alá, hogy megnézze mit csinálok, egy-két szót a fejemhez ver és vissza száll az otthonába...

   Kormos pontosan úgy szereti a természet adta szép dolgokat, mint én. Időről időre ideszalad egy simogatásért jelezve, megkedvelt. Nem egrecíroztatom a kutyát, hagyom hagy lelje kedvét a mai napban, ha már engem választott. Régi szagot fog érzékeny orrocskája és neki iramodik a reggel útiránynak. Utána caccogok, hogy nem kezdjük előlről az egészet, hazafelé tartunk. A barna szemek kérdőn néznek rám: - Nem megyünk megint a hegyre? Pedig igazán olyan jó volt. El sem fáradtam. Kullog mellém szomorúan.

   A fenyves erdőnél járunk, mögöttünk pedig a köd settenkedik a követési távolságot szabályosan betartva. Kutyónak elment az esze. Mi a fenét művel az út szélén? Négy lába az égnek állt, csillogó fekete bundáját bele csuszkolja a földből áradó szagba. Bizonyára a dögé, amit a vadászat eredményezett. A zsigerelés nyomai ivódtak bele. Bőven van lehetőségem ezt a „kutyamámort” lefotózni. A mutatvánnyal végezve, az eb önmagától elégedetten odajön hozzám megmutatni összepiszkolt bundáját. Szagoljam meg, milyen fincsi illata lett. Ez az első alkalom, hogy túratársamat megérintem.

-         Mit műveltél a szép ruháddal, úgy viselkedtél, mint egy dagonyázó disznó? – halkan mondom, miközben letisztogatom a földet szőréről. Simogatásom után előre szalad engem is arra biztatva vegyek erőt lustaságomon és fussak utána. Még mindig nem érti, mi olyan nehéz ebben? A szelíd szemekből sok mindent ki lehet olvasni, ha akarja az ember.

-         Gyere, vágtázzunk együtt, itt a rét mellettünk, tele a vadak illatával! - Csendes társam nem boldogul oktondi fejemmel.

   Nem győzöm csodálni az állatok teljesítő képességét. Ez a csöppnyi kutya akit a magasabb fűszálak eltakarnak, megdöbbentően sokat rohangált körülöttem amíg én az úton haladtam előre. Mire az öreg tarvágáshoz érünk látom, hogy körülölelt minket a köd. A területen magvetőnek meghagyott tölgyek égbe nyúló vékonyabb gallyak beleolvadnak a szürkeségbe, a fekete, vastag ágak pedig hangsúlyossá válnak. Olyan ez, mint egy röntgen felvétel az emberi csontokról. A látvány hangulata gyönyörű, mozdulatlanul állok és hagyom, hogy a szemem magába szívja a látottakat.  

Ismét neki indulunk ám nem sietve, lassan kiérünk az aranyló napsütésbe. A tocsogót magunk mögött hagyjuk a Disznós-domb tövében és ebben a tarvágásban ragyogó fényözön melengeti a már kihűlt fekete kabátomat. A lepakolt zöld hátizsákból előkerül egy pohár tejföl, hogy szomjamat oltsam. A kutyóra is gondolok, egy sima szürke kőre a pohár tartalmának egy részét kiürítem. A legnagyobb ámulatomra szél sebesen föllefetyeli amit kapott. Tisztára nyalogatja a követ, majd kérdőn rám néz, engem pedig elkap a nevetés Kormos pofáját látva. Csupa tejföl a képe.

-         No kutyó, ha látnád magadat a tükörbe te is elnevetnéd magad! – mondom neki csendesen.

A hátizsák visszakúszik a helyére, fotóstáska a vállamra és tovább indulunk, miközben a kutya az ábrázatával van elfoglalva. A kastélyüdülő kriptáját magunk mögött tudva, egyre közelebb kerülünk a völgyben meghúzódó cseréptetős házakhoz. Ezen az útszakaszon már jelen van az autóforgalom, féltem a kis barátomat nehogy rossz helyre szaladjon.

Jobb oldalt az ostorménfák állnak őrséget, jobboldalt pedig a vihar által kidöntött képes fa maradványa árválkodik.

Az akácos széléhez érve, látom, hogy egy fekete behemót autó közeledik. Áthúzódok a kutya oldalára és nyugalomra intem-

- Ülj! – Megy a halk utasítás. A kutya ül, én csodálkozom.

Ez az első alkalom, hogy a jószágnak utasításokat adok, ő pedig hajlik a jó szóra.

Teljesen lehúzódok, szinte az árokba. A jármű leáll, hangja elnémul, utasa kiszáll. Gondolom kérdezni akar valamit, talán mert idegen. Ám legnagyobb meglepetésemre a szívem csücske áll előttem, aki nem más mint az erdész „bácsi”. Feltűnés nélkül kiszáll belőlem egy nagy sóhajtás. – Mi lesz most? Nem igaz, hogy képtelen elmenni mellettem szó nélkül.

-         Merre járt? – Kérdi tőlem tudálékosan.

-         Amerre megbeszéltük. – Hazudok az erdész szemébe minden gond nélkül.

-         Látott valamit?

-         Nem. – Hogyan is láthattam volna amikor százfelé riasztotta őket reggel a hegyoldalban.

-         Ha így haladnak a dolgok csak mi ketten fogunk járni ezen a területen. – Mondom kedvesen a fiatalembernek halvány mosoly kíséretében.

-         Tudja az a legnagyobb baj, hogy nagyon sok a vadász és mindent kiirtanak. Látott muflonokat mozogni az útja során?

-         Nem. Még a bogyójukat sem. – Válaszolok hozzáértően, miközben minden nyavalya  rám tör. Mire akar ez már megint kijutni?

-         Szeretném megkérni, hogy szombat, vasárnap, hétfőn, ne jöjjön mert vadászat lesz, és nem szeretném ha baleset történne, és önnek baja esne. – Néz rám kérő tekintettel ez az isten áldotta erdész. Miért nem tud ez elmenni egy év fizetés nélküli szabadságra! Miért engem kell állandóan zargatnia?

-         Nem akarok jönni hétvégén. - Válaszolok kiegyezően, miközben cikáznak a gondolataim. Szíve szerint ő lőne agyon, ha büntetlenül megtehetné. Most szép hangot vett elő lelke mélyéről, ám hallottam én már csúnyán is beszélni velem. Nem tudom mit mondhattak neki, hogy megszelídült.

-         Ez a maga kutyája?

-         Nem! Reggel a  Mulatóoldalban utánam szegődött, én pedig nem vagyok az a fajta aki haza rugdossa. – Állok ki határozottan Kormos érdekében.

-         Jó. A területen most is van négy kóbor kutya, majd azokat lövöm agyon. Ezt is, ha kint találom!

-         Ezt nem, mert hazakísérem a faluszéli otthonába, tudom hol lakik!

     Az erdész visszaül a szép fekete autójába, mi pedig a falu felé haladunk, érdekes gondolatokkal a fejembe: Én, hogy útááálom ezt a fazont! Tudom idegesíti a váratlan felbukkanásom az erdő fái alatt. Látom én nagyon jól, hogy milyen ocsmány dolgokat művel. A husky -t  is ő lőtte agyon. Egészséges, tiszta bundájú kutya lapockájánál ott éktelenkedett a lyuk amelyen a jószág lelke eltávozott. A szívem majd meg szakadt a látványtól. Az élővad befogót is ő építette, a nyakamat rá! Csiga rendszerrel oldotta meg az ajtó lecsapódását. Olyan erős oldalfalak vannak amik tökéletesen fogva tartják a kocát csíkos hátú malackáival. Ha a szomszéd területen hajtás van, az áttörő vadat ideát várja betöltött puskával. Még tőlem kérdezte meg akkor annak idején, láttam e disznókat az elmúlt pár órában. Minden oka megvan, hogy utáljon engem, hiszen lépten- nyomon belekotnyeleskedek az ő dolgaiba, ráadásul még nő is vagyok. Egy istenverte boszorka, akitől szinte lehetetlenség megszabadulni mert úgy idegyökerezett a területhez mint az öreg tölgyes erdő. Az ellenszenv  kölcsönösen virág még télen is! A kutyó jobb oldalt elszalad a bokrok sűrűjébe. Nem tudom mi történhetett, hiszen most hallom először a hangját. Minden az csak nem kutya hang! Valami nagyon csúnyán elbánhatott harmatos lelkével hiszen már rohan is vissza, ki a repedezett aszfaltútra. Panaszkodik nekem, hogy az a rusnyaság ott a sűrűben majdnem kikaparta a szemét. A panasszal végezve már rohan is vissza az embermagasságú héjakútmácsonyák tövébe. Elérkezett az a pillanat amikor elfogy a rét, jobbról és balról, és a falu belső útját tapossuk. Határozott szándékom, hogy Kormost hazáig kísérem és átadom eredeti gazdájának. Érdeklődve figyelem a kutya magatartását, miként viselkedik, ismerősek e már a házak amerre járunk. Mögöttünk jön egy nagyra nőtt fiú, akit megszólítok.

-         Figyelj! Te ismered ezt a kutyát? Tudod hol lakik?

-         Igen ismerem! – közben elkezd a kutyával játszani. A mozdulatokon érződik, régi jó barátok.

-         Megtennéd, hogy hazakíséred helyettem? Légy szíves mond meg, hogy egy fotós nővel volt a Tóthegyesben. – bízhatok a fiatalemberben és eleget tesz ígéretének. Búcsú nélkül sarkon perdülök és otthagyom Kormost.

Már el is feledkezett rólam. A szemem sarkából látom, milyen magasakat ugrik a fiú keze után. Nyugodt lélekkel fordulok saját utamra és a buszmegállóhoz igyekszem, miközben megszólal a templom harangja. Szomorú vagyok, mert véget ért egy élményekkel teli szép nap, és tudom, hogy nem fog többet megismétlődni, ahogyan Morgóval sem találkoztam többet, aki a kőbányában éli napjait, ha éppen már az erdész agyon nem lőtte! Tudom, hogy a kutyák különleges képességgel megáldott lények, akik tökéletesen tudják mit érzünk, és mit gondolunk felőlük. Nagyon remélem, ha álomra hajtja okos kis fejét, -ott a traktor alatt-  eszébe jut a fekete kabátos nő akivel együtt „sétált” a fenyőfák és a vegyes telepítésű erdők oltalma alatt. Újra érzi kezem melegét összemaszatolt bundáján. Nem felejti el a mézes margarinos kenyér ízét és a szája széléről nyalogatja a ragadós maradékot.