Jaj de jó a habos sütemény
mogyoró van az ő tetején
ilyet én nem kapok, s ha ezért zokogok
tudom sajnálnak az angyalok

Harc a vércukorral

A sikeres értágítás után gondolataim már hazafele jártak, pedig de messze volt az még. Az események más irányt vettek, a hazamenetel elérhetetlen távolságba került. A történés nagyon egyszerű. A könnyebb mozgás érdekében kezdtem megtanulni járókerettel – népszerű nevén „Trabant” – járni. Egyik délután megpróbáltam kimenni vele a WC-re. Sikerült is, majd mielőtt meghúztam volna az öblítő zsinórját automatikusan a csészébe néztem. Majdnem fekete volt. „Gyomorvérzés” – villant át az agyamon. Nagyon megijedtem, de a zsinórt még sikerült meghúznom. Elfeledkezve a tényről, hogy csak egy lábam van, lépni próbáltam. A talaj kiment alólam, a keret tőlem egy méterre volt, én pedig a hideg metlakin feküdtem tehetetlenül. Szerencsémre a szomszédos fürdőben az egyik szobatársam tisztálkodott, észrevette a zuhanást és a segítségemre sietett. „Nem tudja meg senki” – mondta. A járókerettel nagyon óvatosan lépve, a szobatárs kíséretében visszatértem a kórterembe. A folyosón a kedvenc doktorommal, V. főorvossal találkoztunk. Végignézett rajtam, valami gyanúsat láthatott, de nem szólt semmit. Legnagyobb meglepetésemre pár perc múlva a kötöző nővér kíséretében bejött a kórterembe és közölte, hogy megnézi a csonkolt lábamat. Levette a kötést, megnézte, majd a nővérrel újra beköttette. Fekve voltam, a fejemhez lépett.

-         Nem ütötte meg nagyon magát? – mondta szinte súgva.

-         Nem, a kezemre estem, az meg felfogott mindent. A fejemet sem ütöttem meg –

mondtam halkan.

-         Maga egy profi – mondta jó hangosan az általa sokszor ismert mondást, majd

távozóban az ajtóból pajkos kacsintással jelezte, hogy egy ilyen esés mindennapos.

A sötét széklet idegesített. Szólni kellett róla, csak kinek. A kórterem a recepcióval szemben volt, minden mozgást láttam. Egyszer megjelent T. főorvos, akinek jeleztem a sötét székletet. A főorvost nem szerettem. Egyik este – még az értágítás előtt – bejött hozzánk, csak úgy körülnézni. Nekem szegezte a kérdést:

-         Maga még mindig itt van? Miért nem megy már haza? – kérdezte nyersen.

-         Mert még nem kaptam meg a zárójelentést főorvos úr, amelyet úgy tudom ön készít. – volt a válaszom.

Elvörösödött, és kiment. Nem hiszem, hogy piros pontot szereztem nála.

T. főorvoson látszott, hogy a múltkori affér még nem múlt el benne nyomtalanul.  Valami baja volt velem. Később sikerült megfejtenem. V. főorvos és közte komoly rivalizálás volt. Nem tetszett neki egyszerűen a jó viszonyunk. No meg a boríték!!! Mindenesetre infúziót kaptam és egy injekciót, vért is vettek. Gyomorvérzésre gyanakodott, mint később kiderült, jól mellé durrantott. De egy fölösleges vizsgálatot sikerült elérnie. Nevezetesen keresztülmentem egy gyomortükrözésen, ami nagyon kellemetlen volt, és teljesen fölösleges. Semmilyen eredménnyel nem járt, és a torkom is megsérült. November közepéig nem tudtam rendesen étkezni(csak pépeset). Annyi haszna volt az egész kínzásnak, hogy újra költözhettem. Irány a hetedik emelet: a gasztroenterológía.

Mit takar e szó? A gasztrtoentrológia az emésztőrendszer (nyelőcső, gyomor, belek, máj, hasnyálmirigy, epehólyag) betegségeinek vizsgálatával és gyógyításával foglalkozó orvosi szakterület. Számomra most vált világossá, hogy a sok vérvétel és a vércukor gyógyszerek inzulinra cserélésére miért volt szükség. A betegségeim legfőbb oka a magas vércukor szint volt. Ezt az egyik nővér úgy magyarázta, hogy amíg gyulladás van a szervezetemben, addig a vércukor nem jön rendbe. A vércukor magas szintje pedig a lábam gyógyulásának az akadálya. Róka fogta csuka. Ez röviden azt jelentette, hogy R. Z. főorvos munkája könnyen dugába dőlhet, mert a sunyi vércukor mindent tönkretesz. Megvilágosodott, hogy a bal lábamnak is kevés az esélye a sikeres értágítás ellenére.

A hetedik emeleten a fogadtatás elég furán alakult. Az ostályvezető főorvos tajtékozott szinte, mondván:

-         …ide küld egy gangrénás beteget, mondván, hogy gyomorvérzése van, erre az első pillanatban világossá válik, hogy egyszerű gyógyszer barnaságról van szó.

Ezek a szavak T. főorvosnak szóltak, aki nagyon meg akart tőlem szabadulni. Magamban mosolyogtam egyet, „megkapta a magáét az okostojás” - gondoltam. De alig ocsúdtam jött L. főorvos és elkezdte az érdemi munkát. Az eddigi kezelésemről kérdezett, a lábamat nézte, majd amikor a cukorbetegségemről beszéltem neki, kicsit elcsodálkozott. Mint kiderült a küldő orvos ezt a problémát csak megemlítette szóban, zárójelentést pedig még nem küldött. A főorvos láthatóan mérges volt, olyannyira, hogy elmenőben majdnem fellökte az egyik infúziós állványt.

Utolsó előtti napon itt is megtörtént velem a máshol már többször előforduló baleset, leestem az ágyról. Ebéd után balra fordultam, a bal lábam lelógattam és elfeledve, hogy a jobb lábam hiányzik, leszálltam az ágyról és elvágódtam. A közelben tartózkodó nővér beszaladt és visszatett az ágyra. Elég csúnyán nézett rám. Közben L. főorvos is meglátogatott, a vércukor szintje, az inzulinadag pontos beállításának köszönhetően stabilizálódott. A főorvos úr közölte velem a számomra szomorú hírt, mely szerintmár  holnap költözök a sebészetre. Egy hetet töltöttem az osztályon, a napok csendesen teltek. „ A másik lábam is terítékre kerül” – gondoltam. Nem is bántam a költözést, szerettem volna túl lenni mindenen, harminc napja szívtam már a kórházi levegőt. Hiányzott az otthon.

/Folytatása következik/