Az erdőt járva sok kincsre lel az ember lánya, fia!

Muzsikált az Erdő

Egy egészen különlegesnap, varázslatos emlékét szeretném szavakba, mondatokba foglalni…

Történetem 1955. május. 26-án születésem napján kezdődik. A gondviselés egy négy gyermekes családban helyezte el kiságyam, ahol nekem kellett eldönteni, melyik útra teszem, tornacipős apró lábaim. Madeleine néni fogta a kezem, és a hegyekbe bekanyarodó hosszú úton elértünk Fajzatpusztára. Gyöngyöstarjántól 5 km-re, egy olyan kúria fogadott, ahol a hófehér falakon trófeák idézték a dicső vadászmúltat.

 Az ábc-t még nem ismertem, ám az erdők-mezők lakóit igen. Mindig dalolt a madarak népes hada, és vihar közeledve zúgott az erdők lombja, úgy morajlott, mint a tenger. Reggel az amerikai diófán fogócskáztak a mókusok! Őszintén be kell vallanom, hogy csenevész kislány voltam. Talán ezért sajnált meg a nagynéném, és „nyárigyerek” lehettem náluk. A betűvetés tudományát elsajátítva a kezembe adta Fekete István és Széchenyi Zsigmond csodás könyveit. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, ha a felnőttek magukkal vittek a délutáni cserkelésre. Perry Jeantól tanultuk meg, hogy  a Természetben miként kell illendően viselkedni, ha féltve őrzött titkait, ki akartuk kémlelni.

 Két fiú pajtásom is akadt, akikkel felfedeztük a közeli hegyeket. Káva-tető, Havas-hegy, Világos-hegy, Tóthegyes. Kristóf és Richard engem is fiúsított! Sziklamászás, fáramászás, hegyi patakban  pancsolás. Akadt itt még valami más is…a ki nem mondott szavak! A három gyermeket a közös játék öröme kötötte össze. Csak később tudtuk meg, hogy léteznek társadalmi különbségek az emberek között!

Számomra testi-lelki feltöltődésem igaz forrása maradt a Természet. Az egész heti varrodai munka után szüksége volt a tüdőmnek a friss levegőre. (Időnként a gyermekeim is velem tartottak, amíg ki nem nőttek a kezem alól…) Korra reggel indultam az ismerős hegyekbe, lelki kincseket gyűjteni. Fényképezőgép és jegyzetfüzet is került a zöld hátizsákomba.

 Nem jártam sikerrel a házasságkötéseimet illetően. Három gyermekem adott erőt az újrakezdéshez. Magamat kellett valójában megismernem. Gyermekkorom világa, hűséges társam maradt! A Millennium évében a Gyöngyösi Kalendáriumban jelent meg az első munkám: Fajzati Tavasz címmel. Ezt követően Pálosvörömarton rendeztem meg az első önálló Fotó Kiállításom: Fajzati Vadvirágok címmel.

A rendszerváltoztatás nagy fordulatokat hozott, azt ne mondjam, orkánerejű szelet. Az arany koronáért vásárolt erdőknek meg pecsételődött a sorsuk! Én is milliomos lettem….idő milliomos. Sorra zártak be a varrodák, üzemek. Privatizáltak! Magyar Nép Köztársaságból csak a Magyarország maradt, ám az is veszélyeztetett. Drámaian csökken a népességünk!

 A klímaváltozás éles karmait mutogatja felénk. Új szavak születtek: fenntarthatóság!

A többedik nagy feladatom az volt, hogy az Életem fenntarthatóságát oldjam meg. A gyökeresen meg változott helyzetemben fölfedeztem az új lehetőségeim. Rájöttem, hogy az IDŐ a legfontosabb tényező az ÉLET szempontjából!

A külső káoszból a belső hangok felé figyeltem, hogy mit üzen nékem?! Az  erdei ösvények mentén, ott vártak rám a bíborszínű verseim. Napkeltétől-napnyugtáig sirattam az erdőt, amelyet a szemem láttára termeltek le. A maradék rönkök, rózsaszín habot tajtékoztak a fájdalomtól. Közben hullottak a könnyeim, sirattam gyermekéveim szemtanúit. A Disznós-rétet teherautók kerekei túrták föl, ahol a Réti szegfű nyílott, a Sárga gyűszűvirág pompázott. Őzbaknak volt tanyája, riasztott, ha arra felé vitt a léptem.

 Az alkotómunka, értékes emberek szeretetét hozta el számomra. Szurdokpüspökiben az Anna-ligetben vertünk tanyát, ahol az Irodalom Szerzetesei őrzik a tiszta forrás vizét, hogy fölcsendüljön a zene, és táncra perdüljenek a táncos lábak! Festmények őrzik a négy évszak mulandóságát, fehér papírra vetett szavakból dalol a fekete rigó. Az Anna-ligetben Muzsikál az Erdő. Az eső betereli az embereket a falak közé, és Tisztelettel hallgatjuk Jókai Anna Szavait…

Ám léteznek olyan rendezvények is, amelyet a Természet Rendez. Ennek a különös programnak részese voltam én is!

Karácsony napján gondoltam egy nagyot, és a hátamra vettem a zöld hátizsákom. Sósirét fölött a vágásban pihent a sűrű köd. Döbbenten vettem észre, hogy az ismerős szakaszon, elvesztek a sárga fagyöngyökkel díszített, út menti fák. -Nyári, meleg napokon igyekeztem az oltalmuk alá kerülni, és a színes pillangókba gyönyörködni.- Nézek jobbra, nézek balra nincs erdőcske! A Disznósdomb-hoz érve, keresem a gyönyörű taplót, amelyet ősszel fotóztam…nyomtalanul eltűnt! Tűzrakó hely kormos nyomait nézem… itt járt az ember! Az erdei úton hosszan kígyóznak a kitermelt fák, teherautóra várnak. Olyan meglopottnak, becsapottnak érzem magam. Fizikai fájdalmat érez a testem-lelkem. Őrülten cikáznak a fejemben a szavak… fenntarthatóság, gazdaság, környezet, művészet. Mennyi szépet írtam, amikor a Fény osont tova az erdei föld utakon?! Mennyi szépet írtam, amikor a színes lepkéket láttam iszogatni a víztócsákból?! Mennyi jót tett velem az Erdő varázsa, ha hasogatott a szívem?! Mindig csak adott és adott! Kora reggel lángba borult napkeltét fotóztam, amely csak pár pillanatig pompázott, hiszen az IDŐ mindig múlik. Lepketaplót láttam itt, Nagyezerjófűt láttam ott. A Pázsitos-nősziromról lepakoltam a farönköket, hiszen az erdei munkások nem tudhatták….májusban gyönyörű kolónia virágzott. A klímaváltozás épp elég változást hoz a növények életében. Ha nincs takarmánynövény, akkor nincsenek lepkék sem. A muflonok is hűvösebb területre húzódnak odébb. Gímszarvasoknak is szükségük van a lombos erdő oltalmára. Szeptemberben hangjuktól harsognak a hegyek-völgyek. Csodálatos élmény, amikor az agancsok egymásnak feszülnek…

Ám ennél a gondolatnál történik valami különös dolog… Egyházi zenét hoz felém a déli áramlat. Az elmúlt évtizedek során, soha nem volt ilyen élményben részem. Az első pillanatokban azt hittem, hogy egy pihent agyú autós az oka! Lehet, hogy a fejemben kattant valami? A rét felől közeledik felém az ismerős erdész.

–        Mondja, maga is hallja?-

–         Igen! A gyöngyöspatai templomból szól.- jön a megnyugtató válasz.

–        Akkor nem ment el az eszem. Puskával a vállán, elhalad az erdész, már a hátát nézem. Közben fölerősödik az Ünnepi zene „Pásztorok, pásztorok örvendeznek…” megállíthatatlanul hullnak a könnyeim. Így Muzsikált az Erdő azon a bizonyos Karácsonyon!